Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Tóth Ágnes: Kényszer vagy lehetőség

egész vitára jellemző volt az a kettőség, és képmutatás, amelyet Bibó az egész kérdés kapcsán leginkább kifogásolt. A pártok képviselői megegyeztek a kitelepítés tényében, és tulajdonképpen abban is - az SZDP kivételével -, hogy ezt lehetőleg úgy kell megvalósítani, hogy a németség minél szélesebb körét érintse. A nagyhatalmi állásfoglalás bizonytalanságait, bizonyos értelemben kész helyzetek előidézésével - svábok tömeges internálása, táborokba telepítése - kívánták befolyásolni. Még nem volt megegyezés a pártok között sem a telepítésről magáról, s legfőképpen pedig a módjáról, amikor a kormány felállította a Népgondozó Hivatalt, még pedig oly módon, hogy az egy nagyobb arányú telepítés lebonyolítására is alkalmas legyen. Ezek a tendenciák egymást erősítették. Hisz a kitelepítés tárgyalásakor - mint ahogyan ezt Erdei meg is tette - már lehetett arra hivatkozni, hogy technikai akadálya a kitelepítések elkezdésének részünkről nincs. A kitelepítendők körének megállapításakor az igazolási eljárások megkezdése az SZDP javaslatára nyert elfogadást. A politikai vezetők magatartására igen jellemző Gyöngyösi külügyminiszter megfogalmazása, aki a nagyhatalmi állásfoglalástól a saját felelősség áthárítását reméli. Ugyanakkor politikai vakságra vall, hogy a csehszlovákiai magyarok és a hazai németek kitelepítésének összekapcsolását egyszerűen lehetetlennek tartják. Gyöngyösi információi szerint, a nagyhatalmak a kisebbségi kérdést belügynek kívánják tekinteni, és a németekre vonatkozóan - mint háborús bűnösök - külön eljárást engedélyeznek. Tulajdonképpen az egész terv nemzetközi vonatkozásait a Szovjetunióval és a Vórosilowal folytatott tárgyalásokra alapozták. Mert mint Gyöngyösi mondta: „Ezeket az intenciókat ma csak a Szovjetunió kormánya részéről sikerült lerögzíteni.”13 A tárgyalás végén rögzítették, hogy „itt nem a magyarországi svábság elintézéséről van szó, hanem a magyarországi hitleristáknak a felelősségre vonásáról”, ezért a volt SS-tagok és a német állampolgárságot szerzettek kietelepítését kell kezdeményezni a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál. A német kisebbséget igazolási eljárásnak kell alávetni, s azokat volksbundtagsága bizonyítást nyer, össze kell költöztetni, illetve kitelepítésre - a SZEB beleegyezésének megszerzéséig - elő kell készíteni. Az így felelősségre nem vonható németeknek az önkéntes kitelepülést kell felajánlani, vagy az ország területén szét kell telepíteni őket.14

Ezek után a belpolitikai egyeztető viták és diplomáciai lépések után 1945. július 1-én jelent meg a kormány 3820/1945. M. E. sz. rendelete, amely a Népgondozó Hivatal hatáskörének kiterjesztéséről és a hazai németek múltbeli politikai magatartásának felülvizsgálatáról intézkedett. E rendelet szerint, azokban a járásokban, „amelynek községeiben a lakosság számottevő része az elmúlt években hitlerista (volksbundista, fasiszta, nyilas) magatartást tanúsított ... nemzethűségi szempontból való megvizsgálása céljából egy vagy több járási bizottságot kell fel állítani”.15 A bizottságok összetétele: elnök, s a helyi viszonyokat jól ismerő két tag. A feladat háládatlan voltát jelzi, hogy több község egyáltalán nem tudott a bizottságba tagot delegálni, de gyakoriak voltak az állandó cserék is.

A bizottság a rendelkezések értelmében, az eljárás alá vont személyt négy kategóriába sorolhatta, aszerint, hogy Volksbund -vezetőnek, -tagnak, -támogatónak, vagy kívülállónak minősítette. Az eljárás minden 16. életévét betöltött személyre kiterjedt, nemre, foglalkozásra, és életkorra való tekintet nélkül. A különböző minősítések különböző szankciókat vontak maguk után. A törvéhy értelmében a Vólksbund-vezetőnek minősített személyek vagyonát a földreform-rendelet értelmében teljes egészében el kellett kobozni, és internálásukról lehetett intézkedni.

180