Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Ginder, Paul: A magyarországi németek identitástudatáról a történelemben
szarkasztikusán, hogy ebben a szerzésben a magyar király eredményesebben működött német császári kollégájánál.8 Nagy tévedés persze a középkori univerzalitásban a népi asszimilálódás folyamatának valami gátját látni, mint teszik azt botorul a magyar liberálisok, sőt még Arany János is9. Tény, hogy épp eme századok folyamán hiánytalanul beolvadtak a magyarság testébe nemcsak az itt letelepült keleti népek, mint pl. a kabarok, besenyők, kalizok, kunok és a jászok, de éppúgy egyes nyugati népcsoportok, mint a honalapító nyugati lovagok, a Somogyvár környéki francia telepesek, a szerémségi frankok. (Francavilla)10, mind a városalapító vallónok és olaszok, de még a „királyné tíz német falvának” népe Vizsló környékén11, vagy az Eger vidéki „eburok” is12 és sokan mások. Csakhogy ez a beolvadási folyamat a középkorban, egészen az újkorig, természetes fejlődés eredményeként jelentkezett és még minden erőszakos társadalmi vagy állami beavatkozás nyomát nélkülözi. Ugyanezen időben észlelhetők, tisztára középkori formában, a népi összetartozásra irányuló mozgalmak első csírái Magyarországon is. Jelentkezik a külön közösségi érzés, túl a falusi vagy szűk táji kereteken, az anyanyelv, bizonyos szokások és családi összeköttetések révén. Ilyesformán terjed Buda város jogalkotása a Zsig- mond-kori németnyelvű „Ofner Stadtrecht” összefoglalása révén szerte az országban.13 Ha a kisebb közösségek jogi és területi összefogására irányuló intézkedésektől, melyek jobbára még a királyi udvarból indulnak ki, itt eltekintünk, úgy a névtelen szepesszombati krónikásnál (Georgenberger Chronik) találunk 1457-ben némi nyomokat országos szemléletben.14 Minőségben és mennyiségben megnövekedtek a törökháborúk vérzivataraiban a megmaradt németség összetartozási érzésének dinamikája. A reformáció, amelyik főleg a Luther-bibliával visszanyúlt a népnyelvhez, hatalmas indítékot adott az anyanyelv szeretetéhez és ápolásához a magyarországi németségnél éppúgy, mint a magyarságnál. Álljon itt például a „praeceptor Hungáriáé”, Magyarország tanító- mesterének, tisztelt bártfai Leonhard Stöckel aktivitása a művelődés terén. Németnyelvű iskoladrámájával a „Zsuzsannáival megveti az országban a német nyelvű színjátszás hatalmas folyamatát15, amelyik eddig még csak pislákolt egyes városokban és evvel megelőzi röviden még a magyar nyelvű kezdeményezést is.16 Csúcspontját eme Felsőmagyarországról kiindult fejlődésnek a késmárki polyhistor David Frölich munkálkodásában szemlélhetjük.1' Neki sikerült a már a középkorban eleven hungarus-fogalmat modern formába átültetni és felújítani. A középkori egyetemen alakult ki a gyakorlat, hogy a sok helyről összeverődött diákok, hazájuk, tehát pátriájuk rendje szerint szerveződtek és a Magyarországról származók magukat anyanyelvűktől függetlenül hungarusként vezettették. Később az intelligencia tagjai, akik Magyarországot vallották hazájuknak, átvették e szokást és anyanyelvétől függetlenül hungarusnak számított minden honfitárs. Ezen a körön belül tagolódtak a népi csoportok, mint az erdélyi szászok, a szepességiek (Zipserek) és Frölich 1641-es művecskéje alapján a magyarországi németek mint „Deutschun- gern = Deutschungarn”.18 Az utóbbi elnevezés széles körökben terjedt el, úgyhogy még a török után betelepültek vezető körei is egészen Jakob Bleyer haláláig előszeretettel használták.19 Éppolyan szívesen fogadták köreikben a nemzetiségek még a népek hajnalodásának idején is az új állameszmét, mint pl. a szlovák újító, Jakub Jakubei a korai híres művében: Viva Slavicae gentis delineatio... Leutschau, 1642.20 De a kezdődő felvilágosítási korszakkal borzalmas torzulási folyamatok 170