Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Ginder, Paul: A magyarországi németek identitástudatáról a történelemben

kezdődtek, amelyek végleg egymás ellen fordították a térség népeit és a békés együttélés katasztrófális torzsalkodásba torkollott.

A magyar történelemben tényleg volt egy pont, mikor főleg a magyar kisnemes- ségnél az elveszett rendi államszabadságért fenekedő kuruc-düh összeötvöződött a török időkben végzetesen megfogyatkozott magyarság, a Herder jóslata szerint végveszélybe került magyar nyelv fennmaradásáért reszkető népi keservvel.21 Időközben ismeretessé vált többféle hamis koordináta ebben a komplikált történelmi egyenlegben, de a maga korában így élték meg az emberek és szálltak reménytelenül sírba a nemzet legjobbjai. Mégis érthetetlen marad számunkra a köznemesi tömegek ama szánalmas lelki megroggyanása, ahogy az előjogok gyatra kacatjáért sutba dobhatták a szentisváni állameszme százados nagy értékeit. Csak így lehettek a piarista paptanár Dugonics Andrásnak már Kazinczy Ferenc által lepocskolt fércműve az „Etelka”22 és sorozatának többi történelmi álregényei nemcsak „Bestsellerek” a maguk korában, de egy ideig politikai útmutatók is, gondoljunk csak Vörösmarty Mihály és Perczel „Etelka” románcának hatására. Kulcsregények homályos soraiban hibáztatja Dugonics a szentkirályt, hogy „idegen papok tanácsára” kivetette udvaráról a magyar nyelvet és idegen lovagok koncára vetette Árpád örökségét. Alapjában véve az országépítő király helyébe a honfoglaló Árpád vezér alakját helyezi és az Intelmek „népi és országvesztő hatását” a halódó fejedelem utasításaival Zoltán fiához és utódjához reméli paralizálhatni. A bunyevácból hamar magyarrá vált neophita lelki világára jellemzők kitételei, így az ország régebbi németségéről: „Ha a Dunán-túl lévő Pannonok csekély maradékja egészen alád hódul, kötve higygy a ravaszoknak; még faragatlan ocsmány nyelvekkel a Magyar vérbe nem keverednek...” II. József császár bánáti és bácskai telepítéseiről azt vallja: „Lehordotta ... ide iszonyú költséggel a gyülevész német, franczia nemzetséget és országunknak zsírját ezen élhetetlen félemberek mártogatták...”23 Persze nem sokkal jobban írt a tótokról, vlachokról és szerbekről, amiért a dunagálosi szlovák lelkész, Juraj Rohony latin nyelvű költeményében hatalmasan szembe is szállott, mint jelzi „Dugonics és a hasonszőrű magyarok” ellenében.24

A történetkutatás egyöntetű megállapításai szerint a magyarországi németség újkori betelepítése a 17-18. századfordulótól a 18. század végéig az országépítés jegyében folyt le25 és hasonló eredményeket ígért, mint hajdanában a középkorban. Bizonyára nem az ő hibájuk volt, hogy a dolgok nem úgy alakultak, de a „bűnök” vizsgálását legalább ott kellene elkezdeni, ahol a szentisváni birodalom népeinek útjai egymástól széjjelválni kezdettek. Alapul szolgáljon a felismerés, hogy a 18. század végi reformkorszak idején szembekerült a honfoglalás erőszakos eszmevilága a nyugati keresztény mintájú szentisváni államgondolattal és ez minden itteni nép történetében mély nyomot hagyott. A kutatás menetét bonyolítja, hogy a bécsi hatalom erős nyomása következtében a fejlemények többnyire a vármegyék belső köreiben, a hatalomtól és a nép világától rejtve folytak le.26 Erősebb hangok inkább csak az irodalom berkeiből szűrődtek ki, mikor a szellem világa kezdett előtérbe nyomulni. Híradásaink ebből a körből datálódnak, például mikor Martin von Schwärmer kezd panaszkodni Horvát István hóbortos magyarkodása és a fel- búrjánzó németgyűlölet ellen.27 A francia forradalom eszméinek terjedésével erősödik a magyar nemesség körében a nemzetállam ideológiája. Egyedül a magyarságnak ismerik el az országban nemzeti jellegét és nem elégszenek meg a nagy nehezen kivívott magyar államnyelv sikerével,28 de kéretlenül terjesztik tovább a többi nemzetiségek anyanyelvének hátrányára. Többek között ezt az eltorzult ma171