Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Fehér Zoltán: A kétnyelvűség néhány bátyai kisepikai műfajban
FEHÉR ZOLTÁN: A KÉTNYELVŰSÉG NÉHÁNY BÁTYAI KISEPIKÁI MŰFAJBAN A folklór régebben az „egyéb”, „kisebb”, ^rövidebb” műfajok csoportjába sorolta azokat a népköltészeti alkotásokat, amelyek sokszor mindössze egyetlen mondatból állnak. Nálunk legutóbb VOIGT Vilmos alkalmazta ezekre a „kisepikái prózai műfajok” összefoglaló elnevezést.1 Előadásomban az ehhez a műfajcsoporthoz tartozó bátyai proverbiumok és találóskérdések közül mutatok be néhányat. Szeretném megvilágítani ezek nyelvi, történeti, társadalmi és gazdasági kapcsolatait. A szólásokról, közmondásokról igazán elmondható, hogy rákérdezéssel alig gyűjthetők. Véletlen előkerülésüknek ki kell várni az idejét, ehhez pedig az szükséges, hogy a gyűjtő együtt éljen e proverbiumok hordozóival. Bátya népe évszázadok óta kétnyelvű.2 Folklórjában ugyanolyan archaikus jelenségek figyelhetők meg magyar és rác nyelven. Néha egyértelmű a kisepikái műfajok „nemzetisége”, máskor csak alapos filológiai kutatások deríthetnék ki, melyik nyelv volt az átadó, s melyik az átvevő. Azonos emberi alaphelyzetek, azonos gondolkodás egymástól függetlenül is létrehoznak hasonló szólásokat, közmondásokat, de a kétnyelvűség miatt gyakori a fordítás is. A kisepikái műfajok ugyanis épp úgy nemzetköziek, amint balladáink vagy népmeséink motívumai, típusai, hiedelmeink, szokásaink nagy része. Legtöbbször csak az alcsoportok arányai jellemzőek egy-egy népre, vagy megfogalmazásuk miatt mondhatjuk egy-egy adatról azt, hogy az pl. rác, illetve magyar. Nézzünk ezek után néhány bátyai példát a proverbiumok területéről a két nyelv együttes jelenlétére. Első példánk megértéséhez tudnunk kell, hogy a 19. században „e szegény helségnek - amint azt az úrbéri perben írják - majd annyi közbirtokos Ura volt, mint lakosa”.3 E kisuraságokat „kurtákénak nevezték (kurtanemes). Az ő társadalmi helyzetüket jellemezte a közismert magyar közmondás: „Fönn az ernyő, nincsen kas.” Ugyanezt az úrhatnám szegénységet ilyenféleképpen fogalmazta meg a bátyai közmondás: „Két réf nyakravaló, mégis goi a vrat.” (Két rőf nyakravaló, mégis csupasz a nyak.) A hosszúságmérték „réf’-nek ejtése abból a korból való, amikor a bátyai rácok beszédnyelvében még nem nyert polgárjogot a magyar „ö” hang. A nyakravaló valószínűleg selyem sál, ami a 18. századi európai úri divatnak épp úgy része volt, mint a délszláv népviseletnek később. A szándékoltan kevert nyelvű mondat humorával a külsőségekben előkelőnek, de mégis bátyainak látszani akaró kurtákról rajzol groteszk képet. A gőgös, orrukat fönnhordó embereket olyan szóláshasonlatokkal minősítik, amelyekben magyar családnevek szerepelnek. Pl. Táki butaáast, koa Ujvarin magarac. (Olyan buta, mint az Újváriék 151
