Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Fehér Zoltán: A kétnyelvűség néhány bátyai kisepikai műfajban

szamara.); „koa Herpai”; „koa Hathazi”. A három család közül - tudtunkkal - csak Újváryék voltak Bátyán közbirtokosok.

Az „Összeillenek, mint a vrata meg a áaragja” szóláshasonlatot épp ellenkezőleg kell érteni, vagyis: nem illenek össze. Gondoljunk csak a mellékmondat két főnevének jelentésére. A régi, hosszú, tornácos parasztház konyhájának bejárati ajtaja (vrata), ha becsukták, eltakarta az egész ajtókeretet a küszöbtől a szemöldökfáig. Éppen ezért nyáridőben azt nyitva is szokták tartani. Hogy az udvari aprójószág mégse mehessen be a házba, az ajtónyílás élőt egy mell- vagy derékmagasságig érő, alul deszkából, fölül lécből készült nyári ajtót használnak, amit magyarul is „sarág- lyá”-nak neveznek. Ha a legény meg egy leány magassága az ajtó és a saráglya arányaihoz hasonló, hát az bizony mosolygásra, s efféle szólásra készteti az embereket.

A következő két rác nyelvű példát a magyarországi latinság hatásának érzékeltetésére mutatom be. A magyar közmondás így hangzik: „Szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája.” Ugyanezt a gondolatot Bátyán így mondják: „Stidnu djaku prazna torba, a ne stidnu puna.” (Szégyenlős diáknak üres a tarisznyája, a nem szégyenlősnek tele.) A régi kollégiumok vándordiákjai még a múlt században is országjáró körutakra indultak, hogy iskolájuk számára alamizsnát gyűjtsenek. Közben személyük a „garabonciás diák” (garaboncijaá dijak) képzetkor adaptációját is szolgálta. Érdekes, hogy a közmondásban a latin eredetű „diák” szó rác kiejtése megegyezik a moldvai csángó-magyar tájnyelvi alakkal,4 ami viszont a középkori magyar köznyelvi formával lehetett azonos. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a bátyai néphitben és mesekincsben több olyan adatot találtam, amelynek párhuzamai csak a magyar nyelvterület keleti részén figyelhetők meg.)

Az adót a feudális Magyarországon évszázadokig „porció”-nak nevezték, latin szóval. Ez a szó szerepel egy bátyai szóláshasonlatban, amelyet magyarul is rácul is használnak, ha pl. az eljegyzés után nem kél egybe a mátkapár. „Szétment, mint a Marcikináék porciója” - mondják; vagy. „Raziálose, koa Marcikina porcija.” Valószínű, hogy ehhez a szóláshasonlathoz történet is tartozott, ezt azonban már nem őrizte meg máig a népi emlékezet. Értelme talán a következő varázscselekményben keresendő. Egykori házigazdám Szarvas G. János az ötvenes évek elejének kibírhatatlan adóterheiről keserű tréfával így szólt: „Majd ráírom a jégre. Az elviszi.” A vízzel való elvitetés a betegségek gyógyításában Bátyán is ismert eljárás volt, s az egykori Marcikina família ennek a felfogásnak a szellemében talán alkalmazta is, hogy adójától megszabaduljon.

Magyar szó állandósult az „Ide, koa Pardajkin-vesedelem” szóláshasonlatban. (Jön, mint a Pardájkin-veszedelem.) A Pardájkin élő bátyai ragadványnév, ám a nyilvánvalóan epikus hátterű szóláshasonlat magyarázatát nem ismerik. Ma a sebesen, váratlanul érkezőre mondják, akitől még tartani is kell.

Ismerik azonban a „Sterali smose, koa Saboiátvanovi seckavagovi” szóláshasonlat epikus magyarázatát. A szóláshasonlatot akkor mondják, ha pl. egy gyűlésre kevesen mennek el. A Szabóistván főnév a bátyai Hegedűs családok egyikének ragadvány- vagy „rácneve”. A szecskavágó meg olyan új fogalom, amelyet leginkább csak így magyarul szoktak megnevezni. A történet szerint Szabóistvánék meghívták a szomszédokat segítségmunkára szecskát vágni, de csak egy öregember ment el, aki szorgalmasan forgatta a szecskavágó kerekét, közben így panaszkodott: „Na terali smose...” (Elfáradtunk a tekerésben...) Mire a gazda - szándékosan félreértve a szót, így vigasztalta: „Na sterali smose... (Összejöttünk...) Mondják a szólás152