Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Tintával írott autográf, a Magyarország szerkesztősége levélpapírján. MFM ír. Gyűjt. kedves anyám: Walleshausen Jánosné. — mennem kell korrektúrába: a Magyarország nyomdájába. — okvetlen megyünk pénteken: dec. 17-én; valószínűleg ekkor Walleshausen Gyula is hazautazott. — a bátyám: Móra István. — szombaton este: dec. 18-án. — a:; ángyom: Móra Istvánná Ujfalusy Éva Katalin. — a tisztelt Wímtájáékboy: Ujfalusy Andor, a kiskunfélegyházi tanítóképző altisztje s felesége. — akkor nap is voltál, mikor októberben eljöttem: e hazalátogatásról közelebbit nem tudunk. — keddi leveledben: tehát a másnapi, dec. 14-ei levélben. — Gyulával: Walleshausen Gyulával. 24 MF — Walleshausen Janóménak, Budapest, 1897. december. Kedves Anyám! Bámulattal olvastam a ma érkezett levelibül, hogy én két levelire adós vagyok a válasszal. Azt ugyan nem ösmerem el, hanem azért rászánom magam az írásra, habárhogy féltízre jár az idő. Ha feleletet vár, minden esetre az után a lakodalom után írt levelire várja, a mire én készakarva nem válaszoltam, mert ezt a dolgot frissen se szerettem, nem hogy fölmelegítve. Azonban, ha úgy tetszik, én kész vagyok nyilatkozni, annál is inkább, mert úgy vettem észre, hogy félre értette az én levelem. Hiszen nem azért írtam én azt a levelet, mintha Ilonkát félteném, mert tudom, hogy sokkal erősebben fűztem magamhoz, semhogy akármi, akárki elszakítsa tőlem. Nem azért írtam. Hanem mert fájt, kimondhatatlanul fájt, hogy míg én itt nyomorgok, kínlódok, szenvedek a jövendő reményiben, addig épen az, a kiért én küzködök, gyönyörűségire legyen másnak, bántott az, hogy Ilonka megígérte nekem, hogy semmi mulatságra nem megy, keserített az, hogy ő mulat, míg én betegen fekszem itt, szorította a szívem az, hogy én nem tudtam akkora szerelmet ébreszteni a mennyasz- szonyomban, hogy egy haszontalan, rövid élvezetről, a tánczról nem tud lemondani az én kedvemért, a ki egy egész élet boldogságát, fényit, dicsőségit ajánlottam föl neki! És épen azért, mert én nem szemrehányást tettem, én csak panaszkodtam: nagyon, nagyon rosszul esett a lakodalom után írt levelinek az a feddőző, dorgáló, szinte bántó hangja, a melyikre én végkép nem szolgáltattam okot, a mit végkép nem érdemlettem én magától. Hiszen csak panaszkodnom szabad még. Ha fáj, ha bánt, ha éget valami. Úgyis nagyon sok bajom van, a mit nem panaszlok el a kerek földön senkinek. Ha fáj: fájjon magamnak; ha éget: égessen csak engem. És ha panaszkodók, csak maguknak panaszkodok. Vagy kinek panaszoljam én el, ha nem maguknak, hogy nekem fáj, ha elfelejtkezik arrul, hogy az én mennyasszonyom, az, a kit a mennyország minden üdvösséginéi jobban szeretek! Nem, nem érdemeltem én meg azt a hangot, mely mindeddig fájt! Hanem elmúlt ammán! Csak az a baj, hogy most emiatt nem írtam meg, a mit mást 49
