Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

Pedig ha utána gondolsz, fiacskám, be fogod látni, hogy hányszor segítettelek ki s hogy mindenem a tiétek, mert hiszen én se szeretőkre, se kártyára, se borra nem tékoz- lom el, a mit keresek. Talán az egy szivart lehetne szememre vetni, de nekem az kereseti eszköz, mert anélkül nem tudok dolgozni s nekem mindig szivaroznom kell, hogy mindig dolgozni tudjak s az igényeim olyanok, mint egy napszámosé, lejjebb már nem mehetek: rövidszivar és kapadohány. Tudod, ez olyan, mintha selyemharisnya helyett kapcát hord az ember.

A te „utasításod” most már egészen világossá teszi előttem, a mit eddig is láttam. Természetesen nem lehet 6 millió koronából egy hónapig élni még két embernek se, ha abból elsején elfizet 3—4 milliót. A leveled szerint kifizetendő összegek 2 és y2 milliót tesznek ki, ehhez jön még a Rőmer-számla, a mit még nem néztem meg, de gondolom, szintén ennyinek mondtál, az öt millió, Pásztor levonja a félmilliót, ez öt és fél millió, — ezzel aztán készen is vagyunk. Pedig ez, ugy-e, csak az, a mit én tudok, holott van olyan is, a mit nekem nem szabad tudni? Látod, én szegény gyerekem, ebben keresd az okát annak, ha az én kedélyem is elborul lassanként s én is a végsőkig elkeseredem. Mit ér nekem hír, dicsőség, bámulok tisztelete, ha tudom, hogy a feleségemnek emésztenie kell magát titkolt adósságok terhe alatt, a mik nem is titkok, mert hiszen, hogy csak egy példát, annál a pukkadt Bergernél komisszabb nyelvű ember nincs a városban s neked abban több bizalmad van, mint énbennem? És ne felejtsd el, a mit Pásztor mondott, hogy hogy beszélnek rólunk a „barátaink” a társaságban, mint eladósodott és fizetni nem szerető emberekről.

Te erre azt fogod mondani, tudom, hogy kénytelen vagy idegeneknél szégyenkezni és kiszolgáltatni magunkat a világ szájának, mert hozzám félsz fordulni, mert én mindjárt haragos leszek. Ebben igazad lehet, de megvan a mentségem: egész életemben azon könyörögtem, fiatalságunktól kezdve, hogy ne vásárolj hitelbe, ne vegyél részletre, mert a hitel könnyelműségre csábít, adósság-bilincseket ver az ember lábára és azok egyre mélyebben húzzák, míg végre megfúlad az iszapba. Mindig kértelek, de te sohase hallgattál énrám, hanem mindig azokra, a kik az ellenkezőre beszéltek rá és aztán cserben hagytak. Emlékezhetsz rá, hogy Weiszné volt az, a ki még mint gyerek asszonyt rácsábitott a meggondolatlan vásárlásra, a;: isten ne verje meg szegényt érte, pedig ő rontotta meg az életedet, — és Weiszék voltak azok, a kik először figyelmeztettek engem arra, hogy mennyi az adósságod és mit kell azért; kiállnod és hogy jutsz miattuk az őrület határára. És mikor akkor kinyögtük a katasztrófát, megfogadtad nekem, hogy soha többé — és mégis mindig élűiről kezdődött a baj és egyre mélyebben merültünk bele.

Nem teszek én neked szemrehányást, szegény kis öreg gyerekem, — legföljebb magamnak, hogy rég meg nem fogtam erélyesen a kezed a magad érdekében és azt nem mondtam, hogy majd én gazdálkodom és én ellenőrzőm az Aratónékat, meg a többi zsebrákokat, a kik szembe hízelegnek és a hátad mögött megmarnak és könnyelmű híredet keltik az egész városban és közben mindent duplán számítanak, mert hiszen az természetes, hogy nekik a kamatokat meg kell fizettetni. De ezt teveled soha se lehetett megértetni, mert makacs és gyülölködően haragos voltál, ha ezt szóba hoztam és ez juttatott oda, hogy se éjjeled, se nappalod a gond és szégyen miatt,

323