Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
8. MF — Walleshausen Ilonának, Kiskunfélegyháza, 1897. május 10. Édes Boldogasszonyom! Csúnya, borongós idő van, szürke köd szállja meg a földet, a fákat, a temetőt, a lelket. Szomorú, hideg, fázós minden. Napsugár se nevet, virágillat se kábít, madárszó se bolondít: ősz van. Én nem tudom, mi van a levegőben, micsoda nyomasztó, micsoda súlyos, de fáj, fáj, végtelen fáj valami. Olyan nevetlen érzés fog el, mint szüret felé, mikor karikázva zörög alá a körtefáról a piros levél, zörög, zörög valami bús históriát egy halványképű, szomorú arczú valakinek, a kinek köny ragyog az égő két szemiben . . . Minduntalan bús, szomorú képek hullámzanak föl előttem és ezt a szürke, őszi hangulatot akkor se bírom lerázni, mikor madárszónak, gyöngyvirágnak, tavaszi gyönyörűségnek kellene csilingelnie a soraimban, mikor a tavasz tündérének panaszkodom, mikor magának írok, édes jó Ilonkám! Ah, én nem bírok a régi lenni, akárhogy szeretnék is! Maga szomorú? Hát milyen legyek akkor én: a kinek maga volt a napvilága, a jókedve, a lelke?! Nem lehet azt kimondani szóval, a milyen én vagyok azóta. Tanítani nem járok, a dolog kölletlenül megy, maguknál alig vagyok fél óráig tanításon kívül. Vergődök, kínlódom. Zsorzs majd fölkeresi pünkösdkor: meglássa, mennyit fog rám panaszkodni : hogy én milyen fád, unalmas, száraz, fanyar, élvezhetetlen voltam! . . . És igaza lesz: mert én fád, unalmas, száraz, fanyar, élvezhetetlen vagyok! ' (Hanem azért majd ha panaszkodik Zsorzs: maga, édes virágom, sajnáljon engem egyr kicsit a helyett, hogy kárhoztatna!) Istenem, e helyütt eszembe jut az az elválás előtt való este, az a vasárnap éjjel, mikor odakint vihar tombolt, de nekem, de nekünk a legvirágosabb, a legverőfényesebb tavasz nyitott! Mikor kint villám cikkázott: de én rám csak a legszelídebb csillagok fénye hullott! Mikor kint fagyos szél jajongott, tépdesve el a fáról fiatal leveleit: én pedig az örök üdvösség részesévé lettem öleléssel, csókkal! Óh, akkor, akkor éjjel fűzött engem magához, édes madaram, erősebben minden láncznál, bilincsnél! Azóta az én lelkem a magáéhoz van csatolva, azóta én nem bírok élni! Jut-e még eszébe az az este, az az éjjel? Jaj pedig ha most itthon volna, teljes volna a boldogságunk: kedden kaptam a bátyámtól egy hosszú-hosszú, gyönyörűséges szép levelet: az a mi szerelmünk szentírása. Azt írja: „cseréljétek ki Ilonkáddal a szíveteket, gondja legyen egyikteknek a másikára. Fájjon neki, mi fáj a másikának; ki hosszúlja a várakozást, vigasztalja a másikát azzal az istenadta hazugsággal, hogy — de rövid volt! Szeressétek egymást igazán és eltelik az az idő és eljön az óra, mikor ambiczióidat, czéljaidat, nagyságodat, — érett kalászát, sült kenyerét életednek a kötőcskéjibe rakod Ilonkádnak. Az én áldásom kész, vár, a szárnyát fogom még, mert nem tudom, szeret-e igazán az a lány, 24
