Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
éjjel, mert hajt a kötelesség és hajt a lelkiismeret, hajt valami névtelen parancs, mit Isten láthatatlan újjá éget lelkemen és kedvetlen, kölletlen, mogorva leszek, a kinek a szerelem csak terhire van: nem veszi-e rossz néven? Ha heteken keresztül valami eszmét érlel a lelkem és válogatós, türelmetlen, bógáncsos leszek: kibírja-e zokszó nélkül? És ha én magának fejtegetem azt az eszmét és követelem, hogy segítsen gondolkodni és magának olvasom föl a friss verseimet: tud-e hozzá jó képet mutatni, ha unalmas lesz is? És ha engem azért az eszméért kinevetnek, lenéznek, megszánnak, bolondnak tartanak: fog-e maga vigasztalni ? És ha üldözni, kergetni fognak érte, ha szidnak, ha gyaláznak: lesz-e magának kedve két karja közt rejteni el az egész világ elől? Ha kővel dobálnak, ha sárral szennyeznek be, ha kivéreznek: le meri-e törölni? Ha sok-sok éji munka, nappali gond megtör, bágyadtra váltja szemem eleven sugarát és idő előtt dérrel hinti be fekete hajamat, ha összeesett, összetört leszek: tud-e még szeretni? Ha sok keserűség betegágyba döntene: bírna-e ápolni kitartóan, türelemmel, szent lemondással? És ha elerőtlenednék, ha elüldöznének, ha úgy összetörnének, hogy nem bírnék keresni: bírná-é viselni a szegénység terhét, tudná-e hordani a szegénység rongyát, nem lenne-e majd nagyon száraz a szegénység fekete kenyere a szerelem minden édes csókja mellett is ? És még mind ez az idő messze van, legyünk őszinték: négy év nagy idő: le tudna maga mondani a fiatal lánykor annyi édes örömérül, a mit még csak hírbül ösmer? A báli éjjek izgalmas gyönyörűségei helyett beérné maga álmodozásokkal az otthoni magányban, álmodozásokkal egy nagyon kétes boldogságú jövendőről? Le tudna maga mondani a biztos szerencséről, annak a bolondos poétának a kedviért, a kinek nincs egyebe a rajtavalójánál, a kinek öröksége koldúsbot, a kinek csak a lelke ég, de teste fázhat, a kinek a jövendője is csak azzal a sok nyomorúsággal kecsegtet, a miket föntebb rajzoltam, a kinek a dicsősége is kétfelé oszolhatik, de a töviskoszorújának is kétfelé kell oszolnia? És ezért a jövendőért el tudná maga dobni a biztos szerencsét és eltemetné azokat a lányálmokat, melyeket szőhetett, míg engem nem ösmert, vagy szőhetett, mióta engem ösmer és melyeket maga rózsásaknak, ragyogóknak, dicsőségeseknek szőtt? És meg tudná maga várni azt, a kinek már megígérte a mennyország minden gyönyörét, a kinek lelkét maga fogja legelőször megsebezni, ha nem érzi magát elég szerelmesnek annyi nyomorúság elviselésére, a ki nem tud magának egyebet adni, mint váró reményért váró reményt, tűrő hitért tűrő hitet, örök szerelemért örök szerelmet, a ki nem hitegeti magát egy minden gyönyörűségekkel teli élettel, a ki csak kínt, szenvedést, keserűséget tud kínálni és azok viselésiért nem tud egyébbel fizetni, mint nótával, énekkel, dallal. . . És valamikor talán dicsőséggel! Mert hiszen én nem mondom, hogy az én pályám nem lehet ragyogó. Lehet: hogy visszhangzik nevemtül az ország, lehet: hogy tenyerükön hordoznak az emberek, lehet: hogy fény, pompa, dicsőség vesz körül. Lehet: hogy dicsőségem, dicsőségünk örök lesz, lehet: hogy engem elfelednek, de a maga neve örökre él az én verseimben. Lehet: hogy olyan lesz a pályám, mint az üstökösé, mely föltűnik csöndös nyári estén lobogva, ragyogva és hónapokon körösztül szórja csodálatos fényét és mikor eltűnik is, sokáig emlegetik az emberek. Lehet: hogy olyan lesz, mint a napé, mely tavaszi reggelen felhőkkel borítva találja az eget, de megtisztítja, mire delelő pontjára jut. De 21
