Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

szeret, a kinek én vagyok a mindene, az üdvössége — mert tudom, hogy úgy van — beérném ezzel és karomba szorítva a karját elmennénk majd valami kicsi városba, eltemetkeznék a könyvek közé, nem tudna rólam senki, nem tudnék senkiről, nem ösmernék, nem szeretnék senkit, egyedül csak: magát. És szereznénk valami kis tanyát, valami meleg fészket, tele ültetnénk a kertjit virággal, a kit én kapálnék, maga locsolna, a kerítésit befuttatnánk hajnalkával, a kinek a hűvösében elhallgatnánk hajnalonkint a költögető fecskeszót. Nem mozdulnék én sehova, nem mennék én sehova, mert nekem otthon lenne a mennyországom, a melyiknek maga lenne az egyetlen angyala. így szeretném én a jövendő életemet, ilyennek óhajtanám én álmodni a jövendő boldogságunkat, ha én olyan köznapi, tuczatember volnék — megint ismétlem : nem dicsekvésbül beszélek, ne értsen félre — a milyen van száz-, meg százezer, száz-, meg százmillió.

De sokan mondták már is, még többen mondják ezután, a mit én csak magam érzek: hogy én is egyike vagyok azoknak a szerencsétleneknek, a kiket az Isten azzal vert meg (hogy valami nagyon elcsépelt frázissal éljek), hogy világítsanak másnak, annak a sok-sok névtelen milliónak és égessük el eme áldatlan munkaközben a lelkűket, hogy tépessék össze egész életüket a dicsőség tüskéin, hogy glória fonódjék a tövissel megkoszorúzott fejük fölé. Mert ez a megváltók sorsa évezredek óta, ez a költők sorsa, mióta ember él a földön és ez lesz a megváltók, a költők sorsa, míg le nem hullik az égről az utolsó ember utolsó csillaga. Az Istenember keresztfán halt meg, a római rabszolganép megkövezte, a ki föl akarta szabadítani, a középkor megégette, máglyára, bitóra hurczolta a lélek szabadságának apostolait, Galliléit, a ki a csillagos ég titkait lehozza a törpe emberhez, börtönében vakítják meg, a kik lelkileg vakok, a szabadság tizenhárom hősét meggyalázzák, a kik lelkileg rabok: de valamennyit vigasztalja az öntudat, hogy az igaz ügyért, az eszméért szenved, mely diadalmaskodni fog, melynek győznie kell valamikor! De a Bánk Bán írójának, szegény Katona Józsefnek a sírját benőtte a moha, elfeledte mindenki, vigasztalanul szállt sírjába, meg nem értve, lenézve, szánva mindenkitől és emlékét ragyogóvá tenni nem fogja senki. És sok névtelen hőse van a költészetnek, a kikről én se tudok, a kikről más se tud, a kikről senki se tud, a kik elhulltak ösmeretlenül.

Félek: én is ilyen névtelen hőse leszek a költészetnek!

Félek: engem is megdobálnak majd az igazmondásért sárral, a mely mindenkit beszennyezhet, a ki körülöttem van, beszennyezhet a világ előtt és legjobban beszennyezheti azt, a ki mellettem áll, a ki az életét az enyimhez kapcsolta, a kinek kötelessége letörülni a homlokomról a sarat, ha sáros, kötelessége csókkal gyógyítani a sebet, ha vérzik! Félek: ilyen lesz az én életem és nem tudom, én üdvösségem, lesz-e magának ereje, velem együtt húzni át azt az áldatlan életet.

És nem szeretném, ha akkor roskadna le, mikor nekem is legnagyobb szükségem lehet támogatóra, nem szeretném, ha akkor hagyna el, mikor legnagyobb szükségem lesz karra, a melybe fogódzam, nem szeretném, ha akkor tenne szemrehányást, mikor legnagyobb szükségem lehet vigasztalásra.

Őszinte leszek, igazán beszélek. És gondolja meg, hozzá meri-e életét kapcsolni az enyémhez? Mer-e annyi szenvedésnek osztályosa lenni? Ha én dolgozok, nap, mint

20