Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
ezt a pár sort papírra vetni: olyan lábújjhegyen járok, mintha halott volna a háznál. Egyébbként csak azért írok, hogy Gyulát, a csavargót ne igen várják ebédre. Ilonkától pedig megint kérni valóm volna, hanem azt majd csak élő szóval valamikor. Addig is kezeit csókolja ez a másik csavargó: Móra [A túloldalon: ] Walleszhausen Ilonka őnagyságának. Tintával írott autográf. MFM ír. Gyűjt. Keltezetlen. A családi levelezés egyik korábbi rendezője, talán Hegedűs András, 1897-re datálta. Valószínű kelte (tartalma alapján): 1897 tavasza, esetleg nyara. Az aláírás vége olvashatatlan. Gyula: Walleshausen Gyula. 7. MF — Walleshausen Ilonának, Kiskunfélegyháza, 1897. május 2. Kedves Ilonkám! Legelőször is föl köll kérnem, hogy, ha valami hidegség áradna ki a levelembül, a melyik máskor virágillattal, pacsirtaszóval, napsugárral, bolondos jó kedvvel szokott teli lenni: ne dobja el soraim, hanem olvassa végig, gondolja meg, a mit kérdezek, gondolja meg okosan, higgadtan, gondolja meg ne a szivivel, a lelkivel, hanem gondolja meg az eszivel, gondolja meg és válaszoljon majd őszintén, válaszoljon a szivivel, a mikor junius végin, az érettségik után, a képesítők után elmegyek a válaszért Szegvárról. Mert lássa, én Boldogasszonyom, mi eddig csak turbékoltunk, de komolyan nem beszéltünk. Az én szívem azt dobogta: „szeretsz-e?”, a magáé visszadobogta rá: „szeretlek”. Szerettem magát, mikor még nem is mondtam — tudja ezt maga — maga is szeretett engem, — mikor még nem is kérdeztem: tudtam már én. Mert van a léleknek valami ösztönszerű képessége, a melyik beszél, ha nem kérdezik is. Első este megszeretett maga engem, első este megszerettem én magát — mikor még egy szót se szóltunk egymáshoz. Paraszti szóval mondva: egymásnak szánt bennünket az Isten. És én, ha egyszerű szántó vető ember volnék és maga olyan nótás, munkás kicsi lány volna, a ki a jobbkeze az édes anyjának a tanyán: mondom, ha így volna, akkor beérném azzal, hogy: egymásnak szánt bennünket az Isten. Vagy ha én olyan köznapi, tuczatember volnék — nem rossz végbül mondom ezt, se nem dicsekvésbül — a kinek úgy peregnek le a napjai, mint az érbe hulló vadrózsalevelek, ha én olyan ember volnék, a kit majd nem ösmer senki, a ki eltemetkezhet valami kis város csöndjébe, poros könyvek közé — ha ilyen ember volnék, beérném azzal: hogy találtam valakit, a ki 19
