Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
97 MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1900. március 5. Édes Mindenem! Nem akarom megint a régi nótát kezdeni: hogy én mindig csak keserítelek téged — inkább minden mentegetődzés nélkül írom meg, miért késtem. Azt a bizonyos verset kerestem, a mit Gyula is a lelkemre kötött, meg te is követeltél a Sor dr. számára: a Menyasszonyomnak czímű verset, a miről ugyan már én megírtam neked, hogy ugyanaz a vers, a mit én kérőkép felolvastam az eljegyzéskor. Azt hiszem, az megvan neked kéziratban, nyomtatásban egyaránt, — azonban úgy látszik, te nem olvastad azt teljes figyelemmel. Mivel a kéziratom ott maradt a szavalónál, nyomtatásban meg nincs meg nekem se: addig szaladoztam utána, míg valakitől meg nem kaptam. Most itt küldöm, tiszteletére doktor úr Sornak. Amúgy most nagyon szeretlek, lelkem, a leveleidért. Nagyon meg vagyok elégedve velük. Régen írtál olyan szépen (nem a betűk formáját értem), olyan szívbül, olyan szívhez szólón. És különösen most jól esik a te édes szavad: most, mikor amúgy tele vagyok bajjal, küzködéssel. Mert visszakaptam ép ma a tandíj-folyamodványomat: nem engedtek el belőle semmit. Most még felül fogom folyamodni: akkor bizonyosan elengedik felit, marad tehát 15 forint. Nem valami óriási összeg ugyan másnak, hanem nekem, a kinek csak nyolcz forintom van, tiszteletre méltó summa. De majdcsak lesz valahogy, mert még sohse volt úgy, hogy éppen ne lett volna sehogyse — igaz-e, édes Mutterkám? Lám beszéli Gyula, hogy Almási is hogy jutott azokhoz a bizonyos perzsaszőnyegekhez, vagy mikhez — Móra bácsi szerint. Pista szombaton este fölolvasást tartott nálunk, itt az Egyetemi Körben. Dobák Fercsi meg csütörtökön járt idefönt, fölkérni Pistát, vagy engem márcz. 15.-ki szavalatra. Pista nem ér rá, mert itt lesz dolga a tanítók kaszinójában, — én pedig úgyis mentem volna a mi külön ünnepünkre, a mi azonban ilyenformán elmarad, mert én most már nem mint az egyetemi hallgatók képviseletében megyek le, hanem mint a város meghívottja. Szabódtam, húzódtam ugyan jócskán a dologtul, mert bizony a ruhám se túlságos ünnepi, czipőt is venni köll, borotválkozni is köll — ez az egyik, a másik meg az, hogy itt Pesten is valószínűleg dolgom lesz akkor. Ügy, hogy megeshetik, hogy dolgom végezve otthon, rögtön jövök föl. Épp azért úgy szeretném, hogy a tandij-ügyet rendbe hozva, mehetnék haza még szombaton este. Azt hiszem, valami túlságosan te se kifogásolnád, ha így esnék. Pedig így eshet. Végre valahára talán holnap megkapom a jegyemet is, akkor aztán csak a tandíj elintézése van hátra — aztán repülhetek haza, tehozzád. Mert nagyon repülhetnékem van már. Alva, ébren mindég rád gondolok. (Te lelkem, nem írnád meg az álmodat a jövő leveledben? Ugy-e megírod? Akkor nagyon szeretnélek ám én téged, kis csúnyám! Ugy-e, szerelmem, annak bizonyságául, hogy szeretsz, megírod az álmodat, legalább azt, a mit meg lehet belőle írni, a többit majd elmondod akkor, ha hazamegyek, aztán ketten, csupa ketten leszünk a szobában, 173
