Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
Mikor kedden hazajöttem ebédről, olvasás közben hirtelen kiesett a könyv a kezemből, elsötétedett előttem minden és majd szétpattant a fejem. Csütörtökön alighogy kiléptem a Pistáék kapuján, megint elővett az a kín, a minek én nem tudok nevet adni. Valami gyomorbaj lehet, de nem tisztán csak az. Nem tudok neki nevet adni. Azt hittem, összeroskadok az utczán. Féltem, hogy nem érek el hazáig se. Valami száz lépésre a házunktul meg köllött támaszkodnom, mert máskép elestem volna. Alighogy hazaértem, kihánytam, a mit ettem, az utolsó falatig. Pedig nagyon jó izűen ebédeltem. Aztán kezemben az orvosságos üveggel elvágódtam a díványon és se élve, se halva vergődtem a díványon egész estéiig. Azért nem írtam. Pénteken reggel meg úgy gondoltam, hogy úgyis írok szombaton, nincs értelme, hogy írjak. Hát nem haragszol ugy-e, édes kicsikém? Ne is haragudj, édes üdvösségem, inkább sajnálj! Mert nem törődöm most már senki közönyével, nem bánt senkinek a fagyossága, nem adok senki haragjára: de ha te haragudnál, az fájna. És bántana, ha valaki részvéttel osztaná a nyomorúságomat, ha valaki szánná az árvaságomat: de a te szánalmad, az jól esik, az édes, az vigasztal. Hiszen, édes Istenem, van mit szánni rajtam! Mert ha belefognék a panaszba itt, nem érne véget, mikor ennek a papírnak a végire érnék. Hanem én nem panaszkodom. Csak egyszer panaszkodom még, hanem akkor nagyon. És-ha meghallgatja az Isten a panaszomat, jaj annak, a kire akkor panaszkodom! Hanem hát nem, nem panaszkodom most. Mert tán el se hinnétek, tán csak túlzásnak mondanátok, tán még rosszabbnak is. Hisz nem is lehet azt képzelni, milyen vagyok én ahhoz képest, a milyen otthon voltam, nem is lehet a keserűségemet, elhidegült lelkemet elhinni annak, a ki otthon látott! Hanem így megint csak panasz lesz az én levelemből, keserű panasz. íme, már a felire értem és még eddig csak panaszkodtam. Mert furcsa is valakinek eleven, jókedvű levelet írni könnyes szemmel, boldogságrul beszélni annak, a ki a legárvább! Nézd, édes szerelmem, itt küldök egy verset. Olyan végtelen szerelmes vers, a mi az utolsó délután fogamzott meg a lelkemben. Emlékszöl még arra a délutánra, édes kicsi mennyasszonyom? Arra a délutánra, a melyik engem széles e világ legboldogabb emberévé tett? Arra a délutánra, a melyik engem kibékit az élettel, a melyik kárpótol a keservekért, a szenvedésért? Emlékszel? Áldjon meg érte a jó Isten! Az Isten, a ki hallja az én fogadásomat: hogy soha-soha nem tudom én azt elfelejteni, te jó, te szent! Micsoda keserves volna ez az én életem te nálad nélkül! Engem azóta megölt volna a bánat, leroskadtam volna a szégyen alatt, ha a te szent szerelmed nem aranyozná meg életemet! És természetes is, hogy minden küzdelmemnek te vagy a czélja, hogy minden szenvedésem árának csak téged akarlak, a kinek egy szál haját nem adnám a világ minden aranyáért, a kinek egy csókjával nem ér föl a világ minden dicsősége! Azt a verset pedig tedd el jól és ne mutasd senkinek, még az otthon valóknak se. Majd akkor inkább, ha valamelyik héten nyomtatásban is elküldöm. Most is van már egy, az első, mely nyomtatásban megjelent, az édes anyámrul való ének, azonban majd máskor küldöm el, mert a levél úgyis vastag. Hallod-e, kicsim, a leveleddel még most se vagyok megbékülve. Most már tele 147
