Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

A levelek

mikor nekifogtam az írásnak, nagyon álmos voltam, pedig nem akartam neked álmos fejjel írni. Most már nem is vagyok álmos, hanem fáradt, írod, galambom, hogy nagyon aggódsz miattam. Fölösleges fáradság, édes cselédem. Ha egyátalán szó lehet arrul, hogy valami bajom van, az csak az lehet, hogy nagyon- nagyon szeretnék már hazamenni, a mibe tudvalevőleg senki se halt még bele, bárhogy akarta is. Az is bizonyos, hogy nagyon egyszerű orvossága van ennek a bajnak, a melynek te vagy a doktora, de hiába, nem követhetem azt a receptet, a mit a múlt leveledben írtál, hanem csak ezeket a pár sorokat küldöm magam helyett. Hanem igen valószínűnek tartom, hogy ha én most hazamentem volna, te engem megcsókoltál volna, valamint akkor is, mikor visszajöttem volna. Én nem mehetek haza, azonban a csókra számot tartok, ne küldd el levélben, hanem majd ha a jövő hónapban hazamegyek, akkor háromszor csókolsz meg. Kérem ezt tudomásul vétetni Mutterkátul is, Zsuzsáiul is. Te úgyis tudomásul veszed, a mamának pedig nincs beleszólása, mert ő csak az üzletben parancsol.

Ezt is írod, hogy valamivel meg akarsz lepni, de nem írod meg, hogy addig is törjem rajta ezt az áldott fejecskémet. Hogy áldott-e, nem tudom, hanem azt tudom, hogy én már nagyon szeretném, ha Mutterka megáldott volna — azt azonban merem állítani, hogy fejecskének most végkép nem fejecske, mert akkora a hajam, hogy két lószőr-vánkost meg lehetne vele tölteni. Mivel most már lefelé nem nőhet a gallértul, göndörödik szépen alulról fölfelé, úgy, mint valamikor a nagycsizmájú Seres bácsié, vagy, hogy a jelen nemzedékből vegyem a példát, a Zsíros Palkóé. Hanemha áldott volna is, meg fejecske volna is a fejem, még akkor se törném azon, mivel akarsz meglepni, mert még kitalálnám és elrontanám az örömed. Hanem inkább szeretném tudni, mi az a fontos mondanivaló, a miért alig várod már, hogy hazamenjek. írd meg, kicsim, mert nagyon nyugtalanít, hogy valami nagyon is komoly dolog. Ügyis minden áron azt akarod, hogy nyugodjak már meg: hát terajtad áll, hogy nyugodt legyek.

Tegnap reggel óta úgyis nyugtalanít valami. A kezemet mostam és a kis gyűrűm — nem a jegygyűrűt — úgy letettem valahol, hogy még most se találom.

Hanem mikor idáig értem az írásban, akkor kárpótolt az ég valamivel. Kárpótlásnak ugyan sovány, de ez is csak valami: Lapdáztak a kollégáid (nem a menyasszonyságban kollégáid, ne félj) az udvaron s valamelyikük olyan ügyesen bedobta a nyitott ablakomon a lapdát, hogy éppen a gyertyát ütötte le vele a sarokban az éjjeli szekrényről (Nachtkas^li, a hogy te szoktad mondani). De úgy látszik, nem vették észre, hova lett a lapda, mert szörnyen keresik. Azt hiszem, természetesnek találod, hogy nem küldöm ki nekik: jó lesz nekünk a nyáron, szép, nagy, széllapda, két csókolódzó angyalka van rajta, az egyik olyan, mint te, hanem én egy cseppet se formázom a másikot, mert az én ábrázatom nem egészen olyan gömbölyű és egy kicsit mohosabb (nehogy molyosabbnak olvasd).

Miska hozta hírül, hogy hallotta tőled, hogy Porszt is vőlegény, a mamád meg azt mondta fentnevezett Miskának, hogy nagyon szeretett volna engem kicserélni Porszttal, mert annak már alapvizsgája is van, meg cilindere is — és te is odanyilatkoztál, hogy én nagyon messze vagyok, ő meg nagyon közel van. Én nem akartam

132