Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Pusztai Bertalan: Smajda István élete és tevékenysége
Kalocsa, 1993. november 15-19. Az ennyire eltérő vélemények rögzítése éppen ennél a kérdésnél azért fontos, mert az őt ismerők valószínűleg ugyanígy gondolkodnak arról, hogy vajon istenadta tehetségét az embereknek áldozó, ellenszolgáltatást nem kérő szentképfestő, vagy tehetségét és a reális igényt felismerő, szentképeket készítő festő élt Smajda István személyében. A Smajda Istvánról fennmaradt történetek legtöbbször udvarlásairól szólnak. E- gyikről még nóta is született a faluban. ,fikác alatt megy egy gyalogút, Smajda Pista... arra fut. Tovább én sem tudom elmondani. Én arra a helyre nem jártam, és nem is nagyon érdekelt. Az is egy árva kislány volt, de valahogy nem jöttek össze. Iluska nem szerette ötét, lluskának volt több, vagy fiatalabb, aki bolondítgatta vagy szerette." , fiárt az egyik lányos házhoz, a másikhoz, ó még nóta is vót! A kert alatt lakott itt egy szép lány. (...) Kettő vót, nem egy, de a fiatalabbik vót olyan szép. Szőke lány vót. Hát, a nóta vót, hogy: A kert alatt van egy gyalogút, Smajda Pista arra le-lefut. Oda, ahhoz a lányhoz, de hát annak is más kellett. Oszt még nem tudom, hogy tovább hogy vót, csak nevettük, hogy költötték, hogy a kert alatt van egy gyalogút, Smajda Pista arra le-lefut. De hát osztán Ungvárra ment férjhez az a leány." „...még a vont alá is aláfeküdt. Egy lány miatt...de nem várta meg a vonatot míg odaér. Pásztorkodtak ott, mondom, a téglási kertek alatt, és megszeretett ott valami lányt, és az meg egy mással járogatott, és akkor lefeküdt a vasútra. Nem lett semmi baja. Nem ütötte el a vonat, nem várta meg. ” A népi vallásosság jeles alakjainak vizsgálatakor gyakran olyan emberekről esik szó, akik tanulatlanul, ösztönös képességeik által váltak szervezőegyéniségekké. Smajda Istvánnak is volt tehetsége, vagyis olyan tudása, melyet nem tanulással szerzett. De ez az ember középfokú festő szakiskolában is tanult, így szentképei elkészítésében ez is befolyásolta. Tehetsége és a tanulás által megszerzett tudása ma már nem választható szét. Vizsgálható anyag híján - bár tehetsége nyilvánvaló - mégsem erre kell a legnagyobb figyelmet fordítanunk, hanem arra, hogy hol és mikor fest ő szentképeket. A népi vallásosság jeles alakjai általában mélyen vallásos emberek, akik, ha a helyi egyházi hatóságokkal nem is a legjobb a kapcsolatuk, kiemelkednek az őket körülvevő emberek közül hitük szilárdságával. Smajda István esetében azonban nem ő, hanem képei „szervezték” a vallásos életet. A visszaemlékezések tanúsága szerint a festő nem gyakorolta hitét. Smajda szülőfaluját elhagyva vallásos közösségét is elvesztette. A közösség elvesztése mellett a városban vallásosságát a hátrányoktól, a megtorlástól való félelem (is) csökkentette. Smajda hitét alig gyakorolta ugyan, mégis tökéletesen meg tudta festeni a megrendelői által néhány szóval jelzett témát. Amint ezt a település egykori búcsúvezetője elmondja: „Oszt ű, ha csak elmagyarázta az ember, hogy milyen kép kell neki, csak elmagyarázta, mindjárt leült, és le is rajzolta. Annyira tudott festeni. Oszt sikerült is neki. Hát a miénket, ezt a Gecemáni kertet, hát eztet ű. Ahogy Jézus térdepelt, elmagyaráztam neki, hogy olyan kéne nekünk, le is festette.” A magabiztosság, amivel a festő néhány szó alapján megalkotta a témát, nyilvánvalóvá teszi, hogy - attól függetlenül, mennyire volt hívő - jól kellett ismernie a 117
