Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)

Nagy Janka Teodóra: Az egyén szerepe a jogi népszokások alakulásában

Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája

249-250.) Ma a református közösségnek 900 tagja van, s körülbelül kétszer ennyi katolikus él a településen.

A 18. században Bölcske földesurai, aTahyak, katolikus szlovákokat telepítenek a faluba.3 A közeli Hada-pusztára német telepítés történik, Szent András-puszta cselédei az ország legkülönbözőbb vidékeiről kerülnek ide.4 Már 1945 előtt megindul,s utána tömegessé válik a pusztákról a cselédek beköltözése Bölcskére. A hatvanas évektől megnő a közeli, kedvező munkalehetőséget kínáló Dunafoldvárra, Dunaújvárosba - majd a hetvenes évektől -, Paksra ingázók száma.

A falu értékrendjében a mintát a vagyonos református őslakosság adta. Hozzá igyekeztek igazodni a gyakran vegyes házasságok útján birtokot szerző katolikusok, és az ő megítélésük a zsinórmérce a negyvetöt előtt a faluba szivárgó pusztaiak számára is. Nem véletlen, hogy a leggazdagabb joganyagot, ismeretet, vélekedést a vagyon elleni bűncselekmények, ezek közül is a lopás tényállása kapcsán fejtették ki - mind a református, mind a katolikus adatközlők 5

A tulajdont sérthetetlennek tartották. Az egyik adatközlő szerint a becsület alapkritériuma, hogy az ember „semmilyen körülmények között soha senkit nem csorbít meg sem személyében, sem tulajdonában”. Súlyosabbnak ítélik, ha valaki magánszemély vagyonából lop, mint ha a közösségéből. „Nem mindegy, hogy egy nagy rakásból vesznek el egy kicsit, vagy egy kicsiből.” - jegyzi meg a református középparaszti családból származó magángazdálkodó

Mi tarthat vissza a lopástól? „Ha az ember tisztességes munkával keres meg valamit, nyugodtabban alszik. Nem fél, ha a kutya ugat.” „A lopással úgy el tudja erkölcsileg kapálni magát a tolvaj a nép előtt, hogy a családjára, még az unokájára is ráragaszthatják ragadványnévként mint például:„Viszi Berek”. „Vót olyan, hogy ahol nappal széjjelnézett, ott éjjel megjelent, ezért sehová nem hívták el dógozni.”

Attól is függött a lopás megítélése, hogy szegény vagy gazdag követte-e el. A szegénynek inkább elnézték. Egy katolikus adatközlő véleménye szerint (akinek családja földdel nem rendelkezett): „A gazdagabbat szigorúbban megítélik, mint a szegényt - ha kicsit lop. A gazdagnak azt mondják: Minek kellett neki!, a másiknak: Szegény csóró, hadd vigye! Ha nagyobb mennyiséget vesznek el, mindkettőt elítélik.” A régi módos református családból származó adatközlő visszakérdez: „Számít az, hogy gazdag vagy szegény teszi?”

A tolvaj megbüntetését jogosnak vélték. Élénken élt még emlékezetükben, hogy közvetlen a háború után egy embert, aki csirkét lopott, végigvezettek vasárnap a falun. Egyesek szerint egy tábla volt a nyakában, azzal a felirattal, hogy „így jár, aki csirkét lop”. Mások úgy emlékeznek, mondania kellett ugyanezt.

Tulajdona védelmében, vagyoni helyzetére tekintet nélkül, ma is szinte mindenki elfogadhatónak tartja az önbíráskodást. „Én a másét biztos, hogy soha el nem veszem, de aki az én tulajdonomat, amiért én dolgoztam, amit én vettem, örököltem, elveszi, annak én befejezem az életét, az biztos. /.../ Tudom, hogy a törvény tiltja, de én jól helyben hagynám. Nagyon sokat tudok, aki kikapott ott, ahol csinálta, és nem mert menni sehová. Meg olyan is volt, hogy a mentő vitte el kéztöréssel, mégse mert szólni. Szégyellte, hogy tetten érték.”

74