Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Kálmán Ferenc: A kisgyermekkor hagyományai Nagypaládon
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája idősebb testvérre hárult. Sokszor azonban a kicsi terhet vitték magukkal a szülők a mezőre: „Ott bukdácsót az is a barázdában.” Vizsgálatunk éppen e korcsoportra irányul. Életkori sajátosságaiknál és a családban, faluközösségben betöltött helyzetüknél fogva az 1-6 év közötti gyermekek külön korcsoportot alkotnak. (NÉPRAJZI LEXIKON III. 1980. 270-271., 273-274.) A gyermek ameddig szopott, a bölcsőben feküdt. Az egykénél előfordult, hogy három éves korig is. Nem minden házban volt azonban „bőcsü”, így nemritkán a dagasztó vagy másképpen a „firisztő tekenő”-ben volt a helye a picinek. Ahol „hamar jött a gólya”, ott korán kiszorult az anyja mellé az ágyra. Ha sokan voltak, előfordult, hogy öten-hatan is feküdtek egy ágyban. A kisebbek az anyjuk mellett „fíítű”, a „nagyobb púja” pedig az ágy másik végében „lábtú”. Sőt, megesett az is, ha már igy sem fértek, hogy „szómát” terítettek a „fődre” és arra feküdtek. A legkisebbet „lemaradott pujá”nak is nevezték a faluban, a nagyobbacskákat pedig „púja-”, „purgyé-”, „apró pujá-” nak hívták. A gyermek állni, járni tanulását a család lehetőségeihez mérten a legkülönfélébb módon segítették elő. Volt, ahol leterítettek egy pokrócot és azon kúszott-mászott a gyerek. Mikor látták, hogy már próbálkozik felállni, egy kendőt vagy surcot kötöttek a hóna alatt a derekára. Az anyja hátulról fogta és így tette meg a pici az első lépéseket. Szinte minden házban volt „lyukasszék”. Ebbe állították bele a babát. Ritkábban fordult elő egy olyan változat, amelynek alja is volt, így a gyerek nem érte a lábával a hideg földet. Végül, néhányan emlékeznek még egy olyan állókára, amelyikben az apróság körbe totyogott. A gerendához illesztettek egy rudat, erre kart erősítettek és hogy ki ne essen a „púja”, elébe egy szalagot vagy szíjat kötöttek - „ez úgy forgott, mint a vetélő”. Öltözékük e korban nagyon egyszerű volt. A „fiúpuja” és a Jánypuja” is „hoszszúingben” járt. Három éves korig hátul felvágták vagy göböt kötöttek rá, hogy „könynyebben végezze a maga dógát”. A „kisjányok" 5-6 éves korukban már kisruhát kaptak, a fiúk pedig ünneplőnek un. „emberruhát”, ami „kisujjasbú” és nadrágból állt. Étkezéskor a gyerekek asztalhoz nem ülhettek. Ők leszorultak az asztalszékhez, vagy másképpen gyalogszékhez. Cseréptálban nem adtak a gyerekeknek ételt, nehogy eltörjék azt. „Pléjtángyiérbú” ettek „ócsu” paffankanállal. Mindig éhesek voltak. Ilyenkor általában csak egy karéj kenyeret kaptak, azt rágicsálták. Ha azonban kisgyerek került valahol a környezetbe, illett neki abból, amit éppen ettek adni, nehogy megkívánja. Ha a szomszéd vagy rokon udvarába tévedt, a gazdasszony rögtön azt tudakolta, mit főzött az anyja és adott neki valamiféle ennivalót. Egyébként, külön nem főztek az aprópujának Azt ették, amit a felnőttek, ezek pedig főleg tésztafélék voltak vagy habartpaszuly, kásaleves, stb. Előfordult, hogy az egykét hosszú lábú karosszékben már ilyenkor az asztalhoz ültették, de ez ritkán esett meg. Ha éhes volt a gyereksereg, a mezőn a környező természetben is találtak maguknak táplálékot. Egymástól megtanulták felismerni az ehető növényeket. Földiepert, szedett, „kökién”-t, csicsókát, berkés- és madársóskát, vadkörtét, almát, szilvát, akácvirágot, orgonavirágot, szentjánoskenyeret, az un. „gyűrűgaz” termését, a „kenyeret" (papsajt) gyűjtötték és ették. A fiúk madarásztak is. Csóka- és szarkatojást 66
