Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Kálmán Ferenc: A kisgyermekkor hagyományai Nagypaládon
Kalocsa, 1993. november 15-19. szedtek, sőt néha meg is itták. A nagyobb, „süheder pújával” un. „kasétává” (tyúkültető kosár) halászni is eljártak néha. A gyerekek tisztálkodására az anya figyelt oda. Reggel-este mosakodtak. Ilyenkor kellett az ágy mellett állva „elimádkozni” is. „Firidni” szombatonként a „firisztő tekenő”-ben szoktak szappannal, amit szódából főztek. A hajvágást illetően megoszlik a közösség véleménye. Egyesek szerint egy, mások szerint két éves korig nem lehetett hajat vágni, mert akkor nem nő tovább a gyerek. A lányoknál pedig egyáltalán nem lehetett vágni. Ekkoriban a lányoknak egy ágba fonták a haját. Hallottam olyan esetről is, hogy amikor valamelyik fíúpuja haját vágták, akkor a másiknak feltétlenül le kellett ülnie: „Addig fe ne ájj, amíg a másiknak vágják, mer akkó a nőlődet levágják” - mondogatták. Hajvágás vagy fésülködés után az összegyűlt hajat összeszedték, nehogy a madár fészket rakjon belőle. A gyermek helyzetéből fakadóan nem volt a társaság középpontjában, de azért a család mindig éreztette vele, hogy figyelnek rá. A szülőknek nem voltak konkrétan elfogadott nevelési elveik. Ezt is a közösségben kialakult erkölcsi normák határozták meg. Fontos volt hogy köszönjön, ne hazudjon és ne feleseljen. Ha valamit elvétett, környezete, az idősebbek rögtön figyelmeztették. A házban „a pújának sarokban vót a helye” - mondták. Meg sem mukkanhatott, főleg, ha idegen volt a házban és a felnőttek beszélgettek. Nevelni és fegyelmezni ebben a korban elsősorban az anya szokott, ritkábban a nagyszülő vagy az idősebb testvér. Ha rosszalkodott, büntetésből a sarokba állították, málészemre „térgyepeltették”, néha az asztal lábához kötötték vagy az asztal alá kellett bújnia és ott ült egész este. Verni is főleg az anyja szokta. „A férfinek (embernek) nagy a keze a gyerekhez” - jegyezték meg néha. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az apa soha nem fenyítette meg csemetéjét. Ilyenkor aztán előkerült a nadrágszíj, sőt az ostor is. Ha verekedős volt a gyerek, nem dicsérték ezért, de azt mondták: ha ütnek, üssél vissza! Fáradtságból az anyának néha nem akaródzott gyermekét megverni és ilyenkor ijeszteni próbálta: „Jön a drótos tót!, Vigyázz, elvisz a pujaszedő/rézműves cigány! Feljön a farkas a pincéből!, Jön a zsidó s elvisz!” A köszönés nagyon fontos volt. Jó napot, jó reggelt mondtak. Az idősebbeket magázta. A rokonokat „nénnyém”-nek, „bátyám”-nak szólította , az anyját pedig „édesanyám”-nak, „édes”-nek. Kedvelt szórakozása volt a gyerekhadnak a fütyörészés. Igaz, ez inkább a fiúk privilégiuma volt. A lányoknak nem illett. Azt mondták: „Ne fütyöjj, mer megnől a csecsed!” vagy „A kisliba belefú a tojásba!” Ami a munkát illeti, ebben a korban a kicsik főleg a ház körül tevékenykedtek elsősorban anyjuk, nagyanyjuk megbízatásait teljesítve (tüzelőhordás, baromfietetés, portörlés, stb ), ezáltal tehermentesítve szüleit az egyhangúbb munkáktól, másrészt lefoglalta a gyereket, nem rosszalkodott. (GAZDA 1978. 209.) Fontos feladat volt ilyenkor már a pólyás kistestvérre való felügyelet. A kicsikre való vigyázás (pesztrálás) a gyermek - főleg a lány - állandó felelősségteljes munkája, megbízatása volt. (KÁLMÁN 1992. 86.) De jártak már 5-6 évesen a libával a rétre is csapatostól. Természetesen, a játék sem maradhatott el a gyermekek életéből. A gyermekjátékok zöme mindig a felnőtt környezet kultúrájának a vetülete. (NÉPRAJZI 67
