Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Rékai Miklós: Zsidók és gojok. Egy kárpátaljai zsidó közösség ön- és magyarságképe
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája fenntartásához. A vele kapcsolatos identitáselemek egyensúlyozó jellegére utal, hogy hajdani chaszidjai mai helyzetekben is következtetni próbálnak arra, hogy a cáddik vajon milyen tanácsot adna. Ezen eljárás intézményesült formája a kvitli cédula, amelyet kérésekkel, fohászokkal teleírva még napjainkban is elhelyeznek sírján. Az etnikai identitás legfontosabb eleme az anyanyelv. Chaszidoknál szokatlan módon, a két világháború között ez - ahogy arra már utaltam - túlnyomórészt a magyar volt, és nem a jiddis. Az ellentmondó elvárásokra adott szuverén válasz egyik legszebb példája Spira rabbi egyik, a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos beszéde, amelyben az „antant tréfó - tréfli - békéjéről” beszélt. (DOMÁN 1990. 68.) Ha meggondoljuk, hogy a héber szó eredetileg a széttépett állat húsára, és annak fogyaszthatatlanságára vonatkozik, akkor láthatjuk, hogy itt az ország szétdarabolásának élménye fogalmazódik meg a zsidó kultúra nyelvén, éppen a krappman-i értelmezéshez nyújtva jó példát. Szintén ebből az időszakból származó adat, hogy Kárpátalja visszacsatolásakor kaftános, pajeszos zsidók várták nemzeti zászlót lobogtatva a magyar csapatokat. A zsidó ortodoxiában - különösen a chaszidoknál - szokatlan, hogy ilyen erős ragaszkodás alakuljon ki valamely nem zsidó nemzeti kultúrához. Ez a kötődés a szülőföldjükről való elköltözés után is erős marad, ennek példái közismertek. A magyar nyelvhasználatnak két olyan területe van, amit nyelvi integráció nem ért el a mai napig: egyrészt a magyar zsidóság más csoportjaitól eltérően neveiket nem magyarosították, másrészt a liturgia nyelve maradéktalanul a héber, kétnyelvű imakönyv csak héber-jiddis formában létezik chaszidok körében. A zsinagógában használatos nyelvek - a héber, a jiddis és a magyar - az utóbbi kettő esetében zsinagógái viták tárgyát képezik, oly módon, hogy melyik használata illendőbb a templomban. Ezt a kofliktust sajátos módon fejezte ki egyikőjük valószínűleg általa kitalált történet formájában. Eszerint Budapesten, egy ortodox zsinagógában járva azt tapasztalta, hogy két imádkozó között vita támadt arról, hogy a jiddis, vagy a magyar nyelv használata illendőbb-e a zsinagógában. Ebben a jellegzetesen munkácsi vitatémában a budapesti rabbi állítólag úgy döntött, hogy az egyik vitatkozó fizessen a hitközségnek fél liter pálinkát, mert a jiddisre voksolt, a másik hasonlóképp, mert a magyar mellett tette le a garast, s még mindketten fél-fél litert, mert ezen vitatkoztak. Általában is jellemző, hogy céljuk inkább a kétféle etnikai identitás párhuzamos átélése, nem pedig különbségeik hangsúlyozása. Ez is az egyensúlyozó technikák közé sorolható megoldás. Az etnikai csoportok közötti kommunikáció fenntartása, amely itt is az identitás megfogalmazásának egyik célja, a zsidóság életében kulcsfontosságú. A vallási előírások egy része ugyanis eleve a nem zsidó környezet együttműködését feltételezi. A tűzgyújtás szombati tilalma (2MOZ. 35,3.), vagy a zsidó Húsvét, a Pészach idején a kovászos étel birtoklására vonatkozó tiltás (GANZFRIED 1988. 114.) hozható fel példaként. E szabályok követése eleve meghatározó az interetnikus érintkezésekben: az ilyenkor segédkező szomszédok szolgálatait vagy pénzzel, vagy más módon honorálták a helybeli zsidók. A cselédség intézménye hasonló szerepet töltött be. A tehetősebb munkácsi zsidók a piacon fogadták fel szegényebb falusi családok leányait, a kóserság miatt elsősorban zsidókat, de sokszor keresztényeket is. Ez utóbbiak esetenként nemcsak főzni, de - nyilván a gyermeknevelésben betöltött szerepük miatt - imádkozni 38
