Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Rékai Miklós: Zsidók és gojok. Egy kárpátaljai zsidó közösség ön- és magyarságképe
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája rendszeréről beszélhetünk, legalábbis tartalmi vonatkozásban, másrészt az e témába vágó hazai és nemzetközi irodalom - amelynek áttekintésére nincs módunk - sem kínál fogalmilag egységes szempontokat. Ezért az értelmezés egyetlen lehetőségét szeretném az alábbiakban bemutatni egy a néprajzban, és a lélektanban egyaránt mellőzött elmélet segítségével. A frankfurti iskolához tartozó Lothar Krappman interakcionista, egyénlélektani identitáselmélete (KRAPPMAN 1980.) azért látszik alkalmasnak adataim értelmezésére, mert az emberi identitást konfliktushelyzetek kapcsán elemzi. Abból indul ki, hogy az egyén akkor kényszerül önmaga világos képviseletére, amikor környezete szerepelvárásai ellentmondanak egyedi tulajdonságainak, és ez a közösséggel való kommunikáció lehetőségét fenyegeti. Identitásnak azt a teljesítményt nevezi, amelynek révén az egyén megteremti az interakció feltételeit. (KRAPPMAN 1980. 234.) Ennek egyik lehetősége ha a kommunikáció szimbólumokban megtestesülő normáit az egyén saját szükségleteinek megfelelően, alkotó módon átértelmezi Ez a felfogás az identitás egyensúlyozó mozzanatát emeli ki, miszerint a kulturális érintkezés helyzeteiben az ellentmondó elvárásokkal való együttélés vállalása hárul az egyénre mindaddig, míg saját egyediségének megjelenítésére módja nem nyílik. Azok a mentális képességek, amelyek ehhez szükségesek - empátia, távolságtartás, a kétértelműségek tolerálása valamint az identitás narratív létrehozásának nyelvi képessége (KRAPPMAN 1980. 191.) - közösségek esetében is értelmezhetők, vagy legalábbis olyan egyének életében, akik közösségük markáns kulturális vonásai miatt kényszerülnek identitásuk megfogalmazására a többségi társadalommal szemben. Ha az imént vázolt elméleti keretben kíséreljük meg a munkácsi zsidóság identitásának értelmezését, akkor azt tapasztaljuk, hogy adataink időrendjét a Holocaust élesen kétfelé választja, bár - mint látni fogjuk - vallási szempontból merőben másképp, mint az etnikai közösségekhez való viszonyban. A vallási identitás értelmezését tovább bonyolítja a chaszidok más zsidó csoportoktól való elkülönülése is, amely csak a Holocaust előtt volt jellemző, napjainkban már csak rejtetten van jelen. E közösség vallási identitásának alakulása jól tanulmányozható az endogámiával kapcsolatos vélekedések változásaival kapcsolatban. Az ortodox zsidóság ragaszkodása az endogámiához a chaszidoknál nemcsak a származásra, hanem a vallásosságra is kiterjed Ez fejeződik ki vegyes házasság létrejöttekor a gyász liturgiájának alkalmazásában. Ezt a már a talmudi korból ismert (SCHEIBER 1984. 49.) megszégyenítő büntetést a két világháború között még javában alkalmazták (OLBRACHT 1987. 185-187 ), de egyik adatközlőm a Holocaust után volt kénytelen elszenvedni. Különösen súlyossá az teszi, hogy a szülőket is egy életre megbélyegzi, és nem ad módot rituális kibékülésre: az említett esetet csak a családi kapcsolat felvétele követte jó tíz év után, de az apa ennek ellenére fiát többé nem tekintette zsidónak. 1 A közösség tagjai ma már csak egymásról tartják számon, hogy ki él vegyes házasságban, a fiatalabb nemzedékről nem. A város zsidó közvéleménye merőben másképp ítéli meg a vegyes házasságot, mint akik benne élnek. A többség a zsidóságtól való eltávolodás jelének tartja, az ilyen ember könnyebben elmarad a zsinagógából, és a kóserság is odavész keresztény társ mellett. A vegyes házasságban 36
