Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Rékai Miklós: Zsidók és gojok. Egy kárpátaljai zsidó közösség ön- és magyarságképe
Kalocsa, 1993. november 15-19. eredményesen integrálta a zsidó mikroközösségeket a többségi társadalomba, Lengyelország felosztása következtében azonban megsemmisült, széthulló zsidó társadalmat hagyva maga után. (DUBNOV 1991. 171-173, BIALE 1992. 37-38.) Ebben a közegben bukkant fel a korszak két híres álmessiása Sábbátáj Cví, és Jakob Frank, akiknek bukása óriási csalódást keltett a korabeli zsidó közvéleményben. A fent vázolt történelmi eseményekre adott válaszként fogható fel a chaszidizmus megjelenése, amely a hagyományos zsidó életformákkal szemben új alternatívát jelentett több szempontból is. A chaszidizmus megalapítója a 18. században élt Báál Sém Tov - az „Isteni Név Tudója”, eredeti nevén Izrael ben Eliezer -, elsősorban a vallási tudás szerepét értékelte át, az örvendezésben való istenszolgálatot szorgalmazva aforizmákkal tűzdelt példázataiban. A vallási élet célja ennek nyomán az eksztatikus lelkesedésig fokozódó öröm révén elérhető megtisztulás lett. E felfogás követői cáddikok - a héber szó eredetileg „igaz ember”-t jelent, magyarul „csodarabbit” szokás emlegetni - köré tömörülve élik kisközösségi életformájukat. A chaszidoknak - ez a kifejezés „tanítvány” értelmű - ők nyújtják a zsidó vallási törvények aktualizálása révén az egyik legfontosabb jogforrást. Egy-egy vitás kérdésben hozott döntéseik rabbitörténetek formájában a zsidó folklór jellemző műfaját alkotják. Az alábbiakban az egyik legjelentősebb kelet-európai chaszid központ, Munkács mai zsidó közösségében végzett néprajzi gyűjtéseim alapján próbálom megrajzolni a chaszid lelkiség mai szellemi örököseinek identitását vallási és etnikai oldalról. E két szempont szétválasztása csak munkahipotézisként kezelendő, mivel a zsidóság sem etnikumként sem pedig vallási csoportként nem definiálható, hiszen létrejötte évszázadokkal megelőzte ezen fogalmak megjelenését az európai nyelvekben. A zsidóság egészével kapcsolatban definícióként a Bibó István javasolta „rítusközösség” kifejezés látszik a leghasználhatóbbnak. (BIBÓ 1984. 183.) Kárpátalja két világháború közötti, százezres zsidósága, amely akkor az összlakosság 15 %-át alkotta, többségében - mintegy 70 %-uk - magyar anyanyelvű volt. (ÚJVÁRJ 1929. 758.) A Holocaust következtében létszámuk az ötödére apadt, és az elvándorlás miatt tovább fogyatkozott. A szovjet hatóságok 1948-ból származó becslése számukat négyezerre teszi, de a Szovjetunió belső területeiről történt bevándorlásnak köszönhetően az 1959-es népszámlálás már háromszor ennyi embert regisztrált.(LUSZTIG 1992. 89.) Ennek megfelelően a mai munkácsi közösségben is együtt él a régebben ideköltözött magyar, és az elmúlt évtizedektől itt élő orosz zsidóság. Adataink az előbbiekre vonatkoznak. Tekintettel arra, hogy Kárpátalján a közelmúltig nem működött rabbi, és a Holocaust előtt sem volt mindenki chaszid, így csak a chaszidizmus hatása az, ami ebben a közösségben tanulmányozható: a hagyományos életforma eredeti keretei régen megsemmisültek. Ennek ellenére liturgiájuk, fejlett folklórjuk, valamint mentalitásuk máig chaszid vonásokat mutat. Weinreich világosan megkülönbözteti a jiddis chaszid nyelvi rétegét. Az ő példái közül valamennyi megtalálható a mai munkácsiak jiddisében. (WEINREICH 1975. 223-224.) A munkácsi zsidó közösség identitásának tanulmányozásához elméleti keretet több okból is nehéz találni. Egyrészt a zsidó önkép értelmezése önmagában is megoldatlan feladat (ERŐS 1992. 98.), hiszen legfeljebb különböző identitások 35
