Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Wilhelm Gábor: Ismerős idegenek: Együttműködés és interperszonális megértés
Fiatal Néprajzkutatók III. Konferenciája hogy a sakkszabályok kiszűrik ugyan a szabálytalan lépéseket, de ettől kezdve ezek a szabályok semmilyen fogódzót nem adnak a szabályosak közötti választásokra. A szabályok adta lehetőségek közül miért pont azt választja valaki, amit lép? Ennek megválaszolásához megint csak tudni kell valamit az illetőnek a sakkjáték stratégiáiról alkotott ismereteiről, a partner tudásáról, szándékairól való elképzeléseiről, feltételezéseiről és valószínűleg még számtalan egyéb dologról. Mint észrevehető, a hermeneutikai nézet a hétköznapi viselkedéselméletet az absztrakt információkra szűkíti le, a viselkedést erre igyekszik visszavezetni. Amit nem vesz észre, az az a körülmény, hogy az emberek különbözőképpen viszonyulnak az egyes információkhoz, és mindez alapvetően fontos a viselkedésük megértéséhez. A társadalomtudományok által alkalmazott viselkedésmodellek a behaviorizmus bukása után döntően intencionálisok, szemiotikaiak. Közös tulajdonságuk, hogy a megismerést szabályok vezérelte szimbolikus manipulációként értelmezik. A szemiotikái viselkedésmodell feltételez bizonyos mentális állapotokat, melyek tartalmuk alapján tagolódnak típusokba, és a szabályok e típusok közti relációkként vannak értelmezve.6 A szemiotikái viselkedésmodell jellegzetesen funkcionális abból a szempontból, hogy alapvető kapcsolatokat tételez fel az ingerek, a viselkedés és a mentális állapotok között, ahol az utóbbi közvetít az első kettő között, és ezek a kapcsolatok kauzálisak. Sajátossága viszont, hogy a funkcionalizmust egy ún. „mentális nyelvvel” kombinálja, vagyis az azonos típusú mentális állapotokhoz ugyanolyan tartalmú leírásokat rendel. Nagyon egyszerűen fogalmazva a szemiotikái viselkedésértelmezés nem más, mint a hermeneutikai nézet házasítása a funkcionalizmussal. A belső mentális állapotoknak tartalommal, jelentéssel való leírása kibővítette ugyan a viselkedés-magyarázatok hatókörét, ugyanakkor azonban egy sajátos helyzetet hozott létre. Az eddig konvencionálisként kezelt (hermeneutikai) jelentésnek, tartalomnak a „bevitellel” együtt megjelent egy egyéni, mentális aspektusa. Az „A azt hitte, hogy az elnök a szomszédja” mondat akkor elfogadható leírás, ha A ismeri és használja az elnök szó konvencionális jelentését, és feltételezi, hogy a szomszédságában lakni vélt illető az elnök. A leírás akkor válik problémássá, ha A-nak tőlünk meglehetősen eltérő elképzelései vannak arról, mi nevezhető elnöknek, vagy ha A szomszédja valóban az elnök, A tudja, hogy ez az illető a szomszédja, csak éppen azt nem tudja, hogy az illető az elnök. A fő probléma abban rejlik, hogy egy modellen belül, egy leírással kellene megadni a külső megfigyelő által leírt és a leírandó személy által ismert, tudott, hitt dolgokat, eseményeket. Ez utóbbiak ráadásul a legtöbb esetben kifejtedének, melyeket a kutatónak magának kell rekonstruálnia. Ha a két fajta tartalom használatának a kontextusa megegyezik, nincsen különösebb gond, a két típusú jelentés egybeesik. Ha viszont az eltérésük egy bizonyos mértéket meghalad, a kettő között lehetetlen többé egyértelmű megfeleltetést létrehozni. A nem szemiotikái funkcionális viselkedés modellek igyekeznek megszabadulni a mentális állapotok jelentéssel, tartalommal való jellemzésétől, felismerve, hogy a jelentést nem lehet a kontextusától elvonatkoztatva megadni: a jelentés nem naturalizálható. A különböző funkcionális nézetek megpróbálják ezért az egyes 16
