Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Wilhelm Gábor: Ismerős idegenek: Együttműködés és interperszonális megértés
Kalocsa, 1993. november 15-19. mentális állapot-típusokat egyéb módon jellemezni. Számukra akkor tartozik két mentális állapot azonos típusba, ha a kettő azonos kauzális szerepet játszik, funkciót tölt be az ingerek és viselkedés közötti közvetítésben. Talán a legismertebb ilyen jellegű kísérlet a Stich (1983) féle ún. „szintaktikai” leírás. Bár a funkcionalizmus önmagában elég általános filozófiai megközelítés, néhány fontos empirikus következménye mindenképp van, és ezek - úgy tűnik - elég jól védhetők.7 A redukcionista irányzat a funkcionalizmushoz hasonlóan meglehetősen új alakulat a társadalomtudományokon belül, és szintén a hermeneutikai illetve szemiotikái viselkedés modellek bírálatával jár együtt a legtöbb esetben. A redukcionizmus radikális változata nem fogad el „önálló” társadalmi jelenségeket, vagyis azt állítja, hogy ezeket minden esetben le lehet redukálni egyéni viselkedésekre. Az egyéni viselkedésleírások pedig csak abban az esetben tekinthetők teljesnek, ha az ingerek és a viselkedések között közvetítő folyamatok mechanizmusát is képesek megadni E mechanizmusok viszont a redukcionizmus számára csak biológiaiak lehetnek.8 Esettanulmány és kultúrafelfogás Az esettanulmány (mint módszer) kapcsolatainak különbségei az előzőkben vázolt filozófiai álláspontokkal nem minden esetben szembeszökőek. Úgy gondolom azonban, hogy a hétköznapi viselkedésfelfogáshoz való viszonyuk és az esettanulmány meglehetősen intim összefonódása e hétköznapi nézettel egy olyan pont, ahol az eltérések - következményeik révén - nem elhanyagolhatók. Ha azt akaijuk, hogy bizonyos emberek viselkedésének magyarázatához elegendő információnk legyen, személyes kapcsolatba kell velük lépnünk a legtöbb esetben. Ez nem mindig elengedhetetlen feltétel, de gyakran olcsóbb, etikusabb, célravezetőbb, mint más eljárás. A kapcsolat feltétele a kölcsönös motiváltság és az ehhez szükséges valamilyen szintű kölcsönös ismeret megléte a másik fél szándékairól, tudásáról. Például egy sikeres kísérlet elvégzéséhez mindezeknek már eleve meg kell lenniük. Ahol ezek az ismeretek és motiváltság még nincs meg vagy nem látszik valószínűnek, az esettanulmány szinte elkerülhetetlen. Azaz ebben az esetben a kutatónak a kísérlethez képest jelentős időt kell befektetnie a saját személye és kutatói szándékai elfogadtatásához vagy legalább elviseléséhez. A végeredmény sohasem biztos, a kapcsolatfelvétel, együttműködés „garanciája” a kutató és a kutatottak között meglévő illetve kialakított érték- és tudásbeli hasonlóság. Minél kevésbé van ez meg az elején, annál több idő, energia szükséges az eléréséhez és annál kevésbé biztos a siker a végén (bár gyakran annál érdekesebb az egész). Úgy látom, a viselkedést leíró négy nézet egyik fontos különbsége az esettanulmánnyal kapcsolatban a következő: a hermeneutikai és a szemiotikái nézetnél a kapcsolat létrehozása elválaszthatatlanul összefonódik a megfigyeléssel, ezzel szemben a funkcionalista és a redukcionista szemlélet esetében a két szakasz módszertanilag jól elkülöníthető. A hermeneutikai és a szemiotikái felfogás (a hétköznapi modellel együtt) a sikeres viselkedésleíráshoz megköveteli, hogy a kutatók és a kutatottak ismeretei között jelentős mértékű hasonlóság legyen. Enélkül ugyanis 17
