Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Wilhelm Gábor: Ismerős idegenek: Együttműködés és interperszonális megértés
I Kalocsa, 1993. november 15-19. egyetlen használható a társadalmi viselkedések leírására, ez viszont nem tudományos - például a természettudományok kritériumai értelmében. A szemiotikái megközelítés szintén a hétköznapi leírást tartja az egyetlen használhatónak, de szerinte ez egy kis munkával tudományossá tehető. A funkcionalista nézet egyetért abban, hogy a hétköznapi leírás bizonyos fokig tudományossá alakítható, szerinte azonban ez sem nem az egyetlen lehetséges leírás, sem nem jó. Végül a redukcionista irányzat nem fogadja el a hétköznapi elmélet tudományos voltát, helyette olyan elméleteket javasol, melyek a viselkedés biológiai mechanizmusait figyelembe veszik. A hermeneutikai megközelítésnek a néprajzi vizsgálatokbeli elterjedése és elterjedtsége Geertz nevéhez köthető.5 A hermeneutikai nézet legfőbb állítása, hogy az emberi viselkedés a jelentés révén, segítségével érthető meg egyedül. Mivel a természettudományok és az őket követő egyéb tudományok alapvetően magyarázó jellegűek és emiatt nem képesek a jelentés kezelésére, az emberi viselkedés leírására alkalmatlanok. A jelentésnek a hermeneutikai nézet szemében kizárólag nem mentális, azaz konvencionális tulajdonságai vannak, így publikus. Geertz számára például egy Beethoven kvartett vagy egy kacsintás nem más, mint zenei hangok, illetve mozgások időbeli struktúrája, mely ily módon absztrakt dologként fogható fel, ez az entitás pedig független az ismereteinktől. Geertz és követői itt minden bizonnyal arra igyekeznek célozni, hogy a viselkedés nem interpretatív magyarázata nem veszi figyelembe azokat a nem mentális konvenciókat, szabályokat, jelentéseket, melyek léte nélkül számos viselkedés egyszerűen nem az lenne, ami. A fő kérdés ezen az irányzaton belül éppen ez: miért számít valamilyen viselkedés annak, ami. Miért számit egy bizonyos sakklépés elfogadható sakklépésnek, egy bizonyos zenei egymásutániság Beethoven kvartettnak? Geertz szerint a konvencionális szabályok megléte miatt. A sakklépés akkor elfogadható, ha létezik sakkjáték a maga szabályaival és a vizsgált lépés nem tér el a sakkszabályok által megengedettektől. Ezek a szabályok publikusak, egyértelműen függetlenek attól, hogy a sakkfigurát mozgató személy vagy mi tudunk-e róla. A nyelvi analógia itt teljes: egy nyelv attól függetlenül létező dolog, hogy valaki beszéli vagy akár ismeri-e. Geertz beleültette a köztudatba, hogy a viselkedéssel kapcsolatos bizonyos dolgok produktumokként kezelhetők és nem azonosak a róluk alkotott ismeretekkel. A gondolatmenet hibája ott van, hogy feltételezi, ez az egész történet. Nem igazán teszi fel azt a kérdést, mit értünk el mindezzel. Meg tudjuk-e érteni pusztán e jelentések segítségével bárkinek a konkrét viselkedését? A válasz határozottan nem. Vegyük mondjuk a sakkpéldát: a sakkszabályok létezése nem magyarázza meg az egyes játékosok lépéseit, legfeljebb korlátozza őket. Ha a sakkfigurákkal játszók lépéseit meg akarjuk érteni, elengedhetetlen annak ismerete, hogy ők mit tudnak a sakkról, a szabályokról és mik a konkrét szándékaik. Ha például valamelyik fél szabálytalanul lépett, ez a tény a sakkszabályok alapján megállapítható ugyan, de ennél több - mondjuk ennek a miértje - nem. Azt állítani pedig, hogy a viselkedéssel kapcsolatban csak az előbbi szint érdekel minket, meglehetős önkorlátozásról vall. Egy sor olyan érdekes kérdés tehető fel ugyanis e tény ismeretében, melyekre kizárólag a játékosok ismereteinek birtokában tudunk válaszolni. Például tudatosan lépett-e szabálytalanul vagy véletlenül, esetleg megegyeztek valamilyen külön szabályban? További gond, 15
