MLE 2001. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2002)

I. A GYŰJTŐTERÜLETI MUNKA AKTUÁLIS KÉRDÉSEI

idejében keletkezett iratanyagot is. Ez pedig érintheti az egykori „vállalati gyűjtőket", a gazdaságtörténet e rendkívül fontos, itt-ott talán még fellelhető dokumentumait is. Összefoglalva az eddigieket, elmondhatjuk, hogy a decentralizált hivatalok szigorúan centralizált hivatalirányítása, sajnos az irattári tervekben is tükröződik. A történeti szemlélet nem része az egyes irattári terveknek, sőt inkább az érzékelhető, hogy a levéltárakat nem közgyűjteménynek, hanem afféle hivatali lerakóhelyiségnek tekintik. A levéltári érdekeknél távolabbra tekintve elmondható, hogy az iratkezelés gyakorlata azt is tükrözi, hogy mennyire ésszerű és átlátható maga az irat mögötti köz-, állam-, vagy éppen szakigazgatás. Az elmondottak ismeretében talán nem túl merész megállapítás, hogy a magyar szakigazgatás és ügyiratkezelés semmiképpen sem nevezhető könnyen átláthatónak, ésszerűségük vita tárgya. Ehhez a vitához befejezésül álljon itt egy nem kizárólag a szakigazgatást érintő újabb példa. Az önkormányzati fenntartású illetékhivatalok irattári tervei, figyelembe véve a pénzügyminiszter 32/1999. sz. rendeletét, az illetékbehajtáshoz való jog, vagy az utolsó pénzforgalomtól számított öt év után selejtezhető tételnek tekintik az illetékkel kapcsolatos ügyiratokat. Ugyanakkor azonban az 1995. évi CXVII. tv. értelmében az APEH akár 15 évvel az előbb említett kritériumok teljesülése után is adatszolgáltatást kérhet ezekből az iratokból. Arról van tehát szó, hogy két, egymásnak ellentmondó rendelkezés igényeinek kellene megfelelni akkor, amikor az ügyiratok selejtezésére sor kerül. Tapasztalataink szerint ilyen esetben egyes szervek azonnal az illetékes levéltárhoz fordulnak, hogy az vegye át az iratokat. Csakhogy a levéltáraknak a levéltári törvény vonatkozó fejezetében feltüntetett feladatai között az irattári szerepkör felvállalása sehol sem szerepel.

6 6 Ltv. III. fejezet 13. §.