Draskóczy István - Varga Júlia - Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas - Historia. tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére - Magyar Levéltárosok Egyesülete kiadványai 15. (Budapest, 2018)
Levéltárak és egyetemtörténetek - interjú Szögi Lászlóval (Készítette: Vér Eszter Virág)
Levéltárak és egyetemtörténetek — interjú Szögi Lászlóval Zágrábtól föl Stockholmig, a skandináv egyetemekig. Másrészt találkoztam mindazokkal a szakemberekkel, akik ilyen témával foglalkoznak. Tőlük nagyon sok tapasztalatot lehetett gyűjteni és megismerkedtem azokkal az egyetemi levéltárakkal, könyvtárakkal, múzeumokkal, ahol ezeket az anyagokat őrzik. Összességében azt lehet mondani, hogy 27 európai országban, majdnem 250 intézményben voltam. A kutatás későbbi fázisában az Egyetemi Levéltár munkatársai időről időre velem tartottak és néhány erdélyi kolléga is csatiakozott hozzánk. Ez körülbelül 10—12 fős csapat volt, későbbi doktoranduszaim is bekapcsolódtak. Összefoglalva azt lehet mondani, hogy bejártuk Európát, megnéztük ezeket az intézményeket és nagyjából 101 ezer beiratkozást rögzítettünk. Kezdetben úgy indult a kutatás, hogy füzetbe írogattok ki a neveket, és ez később aztán egy modern, korszerű adatbázisba került, továbbá kiadtunk egy sorozatot, amelynek most fog megjelenni a 23-ik kötete. Hogyan került sor a Gyulafehérvári Érsekséggel való együttműködésre? Mikor és milyen körülmények között kezdted meg egy levéltáros csoport élén az iratmentési munkálatokat Erdélyben? Mindig fontos volt számomra a magyarság, ezen belül a határon túli magyarság kutatása. Emellett nagyon szeretek kirándulni, bejártam az egész Kárpát-medencét, egészen eldugott helyeket is. Bizonyos értelemben ennek hozadéka- ként, másrészt családi indíttatás következtében jutottam el Gyulafehérvárra, ahol az Erdélyi Főegyházmegye levéltári anyagát kezdtük el rendezni. A családi indíttatás anyai nagybátyámhoz kötődik, aki Rómában élt. Állandó álma volt, hogy valahogy támogassa az erdélyieket, és miután tudta, hogy történész lettem, és levéltáros, folyamatoson írogatta nekem azt, hogy „Laci, el kék menni Erdélybe és Te segíts ott az erdélyieknek ezt-azt...” A nagybátyám Rómában találkozott az érsek úrral és ezt követően nem térhettem ki kérése teljesítése elől. Megígértem neki, hogy megnézzük, milyen ez az iratanyag és miben tudunk segíteni. El is mentünk Érszegi Gézával és Borsodi Csabával, felmértük az anyagot. Hatalmas mennyiségű rendezetlen anyagot találtunk Gyulafehérváron. Később hármunk közül én maradtam, aki ezt valóban felvállalta és találtunk segítőket, elsősorban Küsmödi Attilát, később Bernád Ritát, és néhány olyan levéltár szakos tanítványomat (Puskás-Pauük Ágnes, Vér Eszter Virág, Németh György stb.), akik visszatérően jöttek rendezni. E kezdeményezés a levéltáros vagy a történészi pályám egyik legfontosabb eredménye volt. Én valójában akkor szeretem a levéltári munkát, amikor megteremti az ember a levéltárat, tehát ha engem beraknak egy nagy működő levéltárba és ott egy fogaskerék lehetek egy óriási gépezetben, az engem kevésbé vonz. Erdélyben szerencsére megmaradt sok levéltári anyag: meglepően épségben őrződött meg a gyulafehérvári püspökség szinte teljes irattára az 1715-ös újraalakulástól, de borzasztóan összekeveredve minden mással, személyi hagyatékokkal, gazdasági iratokkal, szentszéki iratokkal. 5—8 éves munka volt, amíg ki tudtunk ala26
