Draskóczy István - Varga Júlia - Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas - Historia. tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére - Magyar Levéltárosok Egyesülete kiadványai 15. (Budapest, 2018)

Levéltárak és egyetemtörténetek - interjú Szögi Lászlóval (Készítette: Vér Eszter Virág)

Levéltárak és egyetemtörténetek — interjú Szögi Lászlóval

rődött velem és megkövetelte, hogy mindenki tisztességesen készüljön fel, ugyanakkor a támogatását is mindenben élveztük. Az évek során olyan közveden kapcsolatba kerültünk, hogy gyakran jártam a professzor úrhoz látogatóba, akkor is, amikor már nyugdíjban volt, és egészen a haláláig nagyon bensőséges viszonyban voltunk. Rendkívül nagy hálával és tisztelettel gondolok rá, azt az erkölcsi tartást, amellyel rendelkezett, a Bölcsészkaron nem sokan mutatták fel.

Mennyiben szerepelt a korábbi terveidben a tanítás? E tekintetben a családi indíttatás vagy a későbbi magánéleti közeg bizonyult döntőnek? A tanítás — a kutatás és a levéltári munkák mellett - milyen jelentőséggel bír számodra?

Jogos a kérdés, hiszen mindenki tanár volt a családban, és a nővérem is itt végzett, bár végül ő nem lett tanár. Azt nem állíthatom, hogy az volt a tervem, hogy tanár leszek. Történelemmel akartam foglalkozni, és amikor idekerültem, rájöttem arra, hogy nem szenvedés a tanítás, hanem érdekes. Természetesen huszonhat évesen, amikor tanítani kezdtem, én is izgultam. Két év kellett, hogy feloldódjon a stressz. Utána már óriási örömöt okozott a tam'tás, olyan értelemben, hogy kitűnő csoportokat tanítottam, főként magyar-történelem szakosokat, akik között ma már sok kiváló tudós van. Nagyon sok csoporttal baráti viszonyt tudtam kialakítani, miközben azt gondolom, hogy igen szigorú követelményeket állítottam föl. A Bölcsészkaron a Segédtudomány Tanszéken Bak Borbála és én voltunk azok, akiktől bizonyos értelemben rettegtek, mert nagyon könnyen buktattunk mind a ketten, szigorúak voltunk. Ugyanakkor tudtunk olyan emberi kapcsolatot kialakítani azokkal a diákokkal, akik akartak tanulni, ami tényleg barátinak volt tekinthető.

Emellett oktatóként továbbra is részt vállaltál a diákélet szervezésében, ennek során számos tanulmányút lebonyolításában segédkeztél. Mely tényezők motiváltak ebben?

A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején minden évben két alkalommal a levéltár szakos hallgatóknak kirándulásokat szerveztem. Ezek máig emlékezetesek a részt vett fiataloknak, akik ötven évesek lehetnek most, mert levéltárakat látogattunk meg, várakat másztunk, középkori templomokat néztünk, és közben mindenki jól érezte magát. Én is nagyon szerettem ezt szervezni és valahogy a diákok között elterjedt ez a dolog. Volt kapcsolatunk Németországgal, a Humboldt Egyetemmel az NDK-ból, és minden második évben vittünk oda csoportokat. A fiatalok versengtek, ki jöhet el Berlinbe, illetve szívesen kísérték is a németeket, ha jöttek, tehát voltak olyan programok, amelyek nagyon összekovácsolták, főleg a levéltárosokat, de az azokhoz csapódó történészeket is.

23