Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Gerhard Pferschy: Polgárok és városlakók (nem csak stájer példák alapján)
tét, a tanoncfelvételt, a felszabadítást és a mestervizsgát, továbbá felügyeltek a céhlegényekre és hajlékaikra. A magárahagyatottság kiszolgáltatottságával szemben így olyan védőhálót biztosítottak, amelyben, mielőtt valaki erejét veszítve tönkre menne, meg tud kapaszkodni. Fontos, hogy ezek a vallásos egyesületek átfogták az egész céhet, azaz a mestert, a tanoncokat és a mesterek feleségeit is. Ezek mellett néhány helyen saját legényegyletek alakultak, mert a céhlegények vándorlásának növekvő elterjedése a 15. század óta az egyes céhekből való gyakoribb kilépéshez vezetett. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy az újabb technikai vívmányok meglehetősen gyorsan terjedtek el. Egyébként teljes téves felfogás, hogy a polgárházak hosszú ideig maradtak egy család birtokában vagy, hogy bizonyos iparűzés sokáig ugyanabban a házban folyt. Ez csak néhány helyhez kötött iparra érvényes, mint például a tímárműhelyek esetében. Máskülönben gyorsan váltottak, és úgy tűnik, hogy az üzletmenetben és a vagyonban beállt mindennemű változás azt eredményezte, hogy értékesebb, központhoz közelebb eső vagy az iparűzésnek inkább megfelelő házba költözzenek vagy fordítva, ha az üzlet visszaesett vagy a vagyon lecsökkent. Nem szabad elfelejtkezni a gazdapolgárokról, akik a városban laktak és ellátták annak környékét. Akadtak kis műhelyek, amelyeket a háztartástól gyakran csak egy ajtó vagy folyosó választott el, és ahol a mester felesége jobban részt vett az iparban. Az ő feladata a háztartás vezetése, az egész cselédség és a tanoncok, valamint a teljes házközösség felügyelete volt. Gyakran az eladásban is szerepet vállalt, különösen, ha a mester országos vásárra vagy búcsúra utazott, hogy portékáit a falusi vásárlóközönségnek árulja. A középkorban nagyobb különbségek léteztek a polgárok és az olyan „emberek” között, akiket napszámosoknak vagy alkalmi munkásoknak hívtak. A városi hierarchiában ezen alsóbb rétegek és a céhekbe tömörült polgárok között helyezkedtek el a városlakók. Az elsők között ott találni az olyan nemeseket, akik olyan városi palotákat építettek, amelyek ma is a városok díszei. Velük tartott a nagyszámú személyzetük, továbbá a nemesi udvarok kézművesei. A városlakó nemesség gyakran keveredett vitába a városigazgatással, mert nem akart részt vállalni az közterhekből, továbbá az udvari kézműveseik zavarták a céheket. Mellettük megemlítendők a magánzók, a hivatalnokok és a katonaság, néhány helyen a garnizonok, továbbá nyugdíjasok és az életjáradékosok, a szabad foglakozásúak, a jogászok és a tudósok, végül az 1496. évi kiűzetésükig a zsidó kereskedők. Ha ehhez hozzávesszük a városi őrséget, a törvényszolgákat, a toronyőröket, a városi muzsikusokat és az egyházat, a kolostorok lakóit, akkor a 18. századig leírtuk a klasszikus városi lakosságot. A barokk társadalmát olyan nemesi kultúra uralta, amelyet a gazdag polgárság és parasztság népi kultúrája fogadott be. Jellemző az a különbözőség, hogy a reformkorban, a 19. század első felében a biedermeier kifejezetten polgári stílusát az udvar és a nemesség is átvette, ám ez a stílus polgári volt a régi polgári világ nélkül, amely a josephinizmus idején vesztette el alapjait. A céhek visszaszorulása, továbbá a manufaktúrák és a koncessziók, valamint császári privilégiumok révén továbbfejlődő gazdaság a tömegáruk olcsó kínálatához vezetett, és a régi céheknek komoly konkurenciája támadt. ■ 35 ■
