Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Gerhard Pferschy: Polgárok és városlakók (nem csak stájer példák alapján)
Az újfajta vállalkozók a 19. században kezdtek hasonulni a nemesség életstílusához, ezzel a város új vezető rétege született, a nagypolgárság, amelynek révén a 19. század a polgárság századának nevezhető'. Ez annyiban pontos megállapítás, hogy a régi polgári szabadságok most mindenki számára megharcolhatók lettek. A nagypolgárság kultúrája a kései liberalizmus idejére vált jellemzővé, amelynek kommunikációs központjait a kávéházak jelentették, és amelynek nézeteit az újságok is formálták. Az iparosok régi polgári tisztessége a maga hagyományos, egyszerű és ősi német gondolkodásával ellentmondásba került, mert a kézműipar számos ága lesüllyedt, így a kispolgárság létrejöttének erjesztőjévé vált, hiszen az azelőtt olcsóbb munka- és termelési eszközöket nem tudta beszerezni, ráadásul ezek a gépi termelés folyamán egyre komplikáltabbak és drágábbak lettek. Ez a kispolgárság 1848-ban legényeivel egyetemben szociális okokból ment a barikádokra. A jövő a kapitalista korszak kockázattűrő vállalkozójáé volt. Az átalakulás motorját az iparszabadság és a szabad kereskedelem jelentette. Többé nem lehetett polgárról beszélni a szó régi értelmében, hanem csak városlakóról. Ez bizonyult a kapitalizmus virágkorának. A pénz most olyannyira az előtérbe került, hogy az a jelmondatot, miszerint „az rendel, akinek pénze van”, azt az államra, és bizonyos fokig a választójogra is alkalmazták. A megdolgozott vagyona jövedelméből élő, „ánti” világból való városi magánzó, aki pénzét kölcsönadta vagy birtokai jövedelméből élt, helyébe a haszonjáradékos lépett, aki számára a házak többé nem a termelés színhelyei, hanem jövedelmének tárgyai lettek. E házakat az újonnan beköltöző lakosság hatalmas tömegei lakták, akik túlnyomó részt vidékről jöttek, és akik a gyorsan fejlődő nagyüzemekben találtak munkát. A kereskedők, kalmárok, magánzók, kézművesek és iparűzők régi városa, amelyben helyi szükségletre kereskedtek és termeltek, most új funkció hatására alakult át, hogy elsőleges színhelye legyen olyan iparágaknak, amelyek elhagyták a régi városok funkcionálisan tagozódó központját és az új elővárosok magjává lettek. A régi értelemben vett polgárból városlakó lett, mégpedig olyan, aki ugyan kezdte átvenni a polgárság életformáit, és ebben az alkalmazottak jártak elől, de leválasztották azokról a funkciókról, amelyekből a polgári életmódok kinőttek. A munkásság csak lassan lépett túl azokon a vidéki életformákon, amelyekből származott, hogy azután saját társadalmi státusszá váljon. Ma azt mondhatjuk, hogy a város teljesen új struktúrákat vett fel. így például a régi piacok, városmagok, új funkciók veszik át az olyan parttalan, új városnegyedek ellátását, ahol a városlakók funkciók hozzárendelése nélkül, csereszavatos kerületekben laknak. Ezzel egyidejűleg olyan gigantikus koncentrálódási folyamat kezdődik, amelyben a vidéki városok és a piacok többnyire csupán elosztóhelyekké süllyedtek, miközben a termelés a nagyobb régiók számára központosítottan nagyvárosokban folyik, amely a 2. világháború után egyben a vidéki városok lakossága növekedésének megtorpanásához és a nagyvárosokba való mértéktelen beköltözéshez vezetett. Az Európai Unió anyagi támogatása kísérletet tett arra, hogy ezt lefékezze. Sor került arra, hogy nagy cégek kisüzemeit vidéki régiókba telepítsék, de csak kevesen élték túl a támogatási program kifutását. ■ 36 ■
