Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)

Gerhard Pferschy: Polgárok és városlakók (nem csak stájer példák alapján)

Egyes városok a bányászok élelmiszerrel való ellátását, továbbá a bányák termékeinek árusítását végezték, mint példának okáért Leoben. Oberzeiring és Schladming a nemesfémbányászatnak köszönhette létrejöttét. Polgári közösségükben a szabad bányászok egyenjogú tagjai, a bányászbíró, az ezüstmívesek és a pénzváltók alkották a társadalmi piramis csúcsát. A monopolizált sókereskedelem külön rendszert alkotott, amely sólerakati jogok birtoklását igényelte.

A polgárság szocializálódása megkövetelte az egyesülési intézmények bizonyos formáit, amelyek a polgárok személyes szabadságán alapultak. A polgárok közössége a polgáreskü letételével vált fogadalommal megeró'sített közösséggé, amely magát is szabályok révén kormányozta. A polgároknak közösen kellett viselni a közfeladatok terhét, korabeli kifejezéssel: a „közterheket viselni”. Az adózás, a védelem és az olyan közhivatalok tartoztak ide, amelyek betöltésére választás útján történt. Ezek a választott szervek látták el a piac- és iparfelügyelettől kezdve az olyan sokszínű feladatokat, mint az árvagondnokság, az építési statútumok és a tűzrendészet. A tanács és a városbíró kényszerítő hatalommal rendelkezett, büntetéseket szabhattak ki, és az összeférhetetlen elemeket ki is utasíthatták. A tanácsnoki helyek kapósak voltak, hiszen tekintélyt és befolyást kölcsönöztek. Csak a teljes jogú polgár rendelkezett pasz- szív választójoggal. A tanácstagi dinasztiák kivételnek számítottak. A tanács olykor tartós viták szerint különült el belső tanácsra, amelyet mindenekelőtt a kereskedők, és külső tanácsra, amelyet a kézművesek uraltak.

Miként már említettük, a kézművesség és iparűzés működése bizonyos feltételeket igényelt. A polgárjog megszerzése például a háztulajdonhoz kapcsolódott. Ezek a polgárházak tisztán funkcionális alapon tagolódtak. Elől, a földszinten a kereskedők és kézművesek elárusító helységi álltak, amelyekhez csatlakoztak a műhelyek vagy ahol munka folyt, a mester családjának lakása pedig mellette helyezkedett el. Ezután sorakoztak a gazdasági épületek, azokon túl istállókkal, a legények és a cselédség szálláshelyeivel. Kezdetben ezeket gyakran a gazdasági szárnyba, a hátsó házba, később a padlástérbe helyezték. A legtöbb középkori városunkban és mezővárosunkban főleg a falazott földszintre emelt gerenda-felépítménnyel kell számolni, de alkalmaztak anyagvakolatú sövényfonatot is. A tetőt szalmával vagy fazsindellyel fedték. Cserépfedésre csak az újkorban került sor, többnyire nagyobb tűzvészek után.

A város egész életét a foglalkozások szerinti vagyoni különbségek alakították, ezek azonban nem bizonyultak merevnek. A vagyont újra és újra meg kellett szerezni. Mindez vállalkozói képességet, munkaminőséget, több rugalmasságot és kereskedői ügyességet tételezett fel. Ha ez hiányzott, nagy vagyonok folytak szét, akár a következő generáció alatt. Stájerországban a polgárok nagy része kézművességből élt, amely a társadalmi hálózat sajátos formáit hozta létre.

Már a 13. században is működtek olyan egyesülések, amelyek az új tagok felvételét szabályozták és befolyást szereztek a polgárjog adományozására. Ezekből születtek a céhek, továbbá olyan vallásos szerzetek, amelyek a 17. században a barokk népi jámborság hordozói lettek. Ezek a céhek és vallásos egyesületek gondoskodtak a beteg és elszegényedett tagokról, a saját kezelésbe vett oltárok, valamint a szent titulusaik kultusza, többnyire a céhek védőszentjeinek tisztelete és a méltóságteljes halotti szertartások révén a vallásos kiteljesedésről. Szabályozták a céhek belső éle■ 34 ■