Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-25 / 52. szám
4. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1913. december 25. Minden alapvizsgára, szigorlatra, ügyvédi vizsgára készülő jelölt forduljon tanácsért és útbaigazításért a Dr. Dobó Jogi és ügyvédi Szemináriumhoz, mielőtt a készülést megkezdené. Feltétlen szüksége van minden jelöltnek bevezető tanításra, szakszerű utasításra és magyarázatra. Enélkül a tankönyvekből készülve az anyag előtte nehézkes elv és szabálytömeg. Az intézet fokozatosan bevezeti az illető vizsgái tárgyakba. Szorosan alkalmazkodik a tanárok kérdezési módjához és felfogásához. Az intézet utján eléri a célt, rövid idő alatt elkészül, biztosítja vizsgája sikerét, tudása a vizsga-követelményeknek mindenben megfelel. Vizsgájára feleslegeset nem tanul. Ami fontos, az intézetünkben nyomatékosan lesz kiemelve. Otthonkészülők számára rövid, összefoglaló jegyzeteink vannak; mindenkor a vizsgaviszonyoknak megfelelők. Az intézet díjmentesen küldi a «Jogi vizsgák letétele» cimü és az ügyvédi vizsgára vonatkozó kiadványát. Néhány előadást mindenki díjmentesen hallgathat végig a módszer megismerése végett. Felvilágosítás és eljárás mindennemű egyetemi és vizsgaügyben díjmentes. Levélbeli megkeresések e címre küldendők: Dr. Dobó Jogi és Ügyvédi Szeminárium, Kolozsvár, Bolyai-utca 3. Elfogott betörőbanda. A füleki csendőrség kinyomozta azoknak a betöréseknek a tetteseit, akik pár héttel ezelőtt az egész vidék lakosságát rettegésben tartották. A betörőbanda Rappon és Kalondán több betörést követett el és Neszváda körjegyző irodáját is kirabolta. A csendőrség valamennyit letartóztatta. II A hét adomái. ” A mókás ember. Tanúként hallgatott ki a losonci bíróság egy itteni munkásembert. A nacionále felvételénél elmondta emberünk rendesen, hogy ő már 49 éves, róm. kath. stb. A foglalkozását kérdezte ezután a biró. — Hát én csak olyan mókás ember vagyok, kérem alássan, igy a tanú, de hogy miért nevezte magát ennek, nem tudta megmagyarázni. A más felesége. Ugyancsak a bíróságnál történt, de nem Losoncon. Kopogtat egy asszony, — át élt már néhány nyarat — a vezető biró ajtaján. Szabad, kiált ki a járásbiró. Adjon Isten . . . Na mi az nenő, mi járatban van, hogy hívják ? — Kis Bence Andrásné, kérem alássan. Hivatni tetszett. A járásbirónak sok dolga volt. — Hivta magát a görcs, hát már mért hívnám én ide a más feleségét, szólt rá a biró nagy dühösen. A Dreagnouthe. — Mibe kerül egy Dreagnouthe? Kérdi valaki a kávéházban. — Hát belekerül egy pár millióba, — feleli egy másik gyanútlanul. Fenét. Vízbe kerül, — Akkor csak elő azzal a buta fejeddel, replikázik rá a lefőzött, van benne elég. Özönvíz. Mi lesz belőled, ha egy őzre ülsz rá? Bökd ki. Özönvíz. Az élet forgatagából. Olvad a hó. Ebéd után kiállt az utca sarkára. Oda, ahová azok szoktak kiállani, kiknek nincs rá pénzük, hogy fényes kávéházak márványasztalánál kedélyes traccsolás közepette szürcsölgessék feketekávéjukat és szívják melléje a finom szivart, vagy egyiptomi cigarettát. Ott állt. Kopott ruhája fényes szövetéről visszamosolygott a gyönge télvégi koratavaszi napfény. A napfény, melyben bujósdit játszott az üde szél. A gyalogjáró aszfaltjairól vékony . erekben folydogált le a sárgásbarna szinü viz, mely úgy ragyogtatta picinyke hullámfodrocskáit, mint ahogy ragyog a bűbájos eozin. A viz apró tavacskákba, barna pocsojába szivárgott bele, melyeken aranyos tűzzel égtek az úszó keringő szalmaszálak, mint ahogy izzik az opaleszcensz üvegbe égetett nap. aranysugárkévéje. Elő arany, folyékony arany . . . Azt nézte ő. Semmi mást, senki mást. Akárcsak a társai. A társai, kiknek Vopott ruhája szintén fénylik s szövetéről, visszamosolyog a télvégi, koratavaszi nap . . . Onnan, ahol állt, elfogyott a fény. Az illatos, koratavaszi szél, mely a napfényben bujósdit játszik, az árnyékot is megjárja. A társak összébb vonták, magukra húzták kopott felöltőiket s mentek. A dolgukra. Ő meg onnan az árnyékból nézte, még egyre nézte, mint olvad, mint tűnik az ő jelene, jövője, az élete, mindene . . . — Olvad, fogy, — sóhajtotta. Úgy tett, mint a társai: magára vonta elnyűtt köpönyegét, ment, bement a hivatalába s leült az íróasztal mögé. — Odakinn pedig lassan tovább olvadt a hó II. Elégia a Jánosról. — János, ne lebzselj, itasd meg a galambokat. Megtette. — János, menj a postáért! Megtette. — János, hozd rendbe a kerti virágágyakat ! Rendbe hozta. így ment a dolog szónélkül, ha rábíztak valamit. Ha meg nem bíztak, ült és gunynyasztott. Ennyije maradt hajdani szépreményü, nagyjövőjü uraságából. Ült és gunnyasztott s nézett. Ő tudta, hogy mit. Gondolkodott. Min? Azt is csak ő tudta. Nem szólt, hát nem is tudhatták. Mi bajod János ? Semmi. — Bánt valami? Bánt. Mi? Semmi. — Fáj valamid? — Tudom is én. — Szólj már! — Hisz beszélek. Küldjünk orvosért? Van is orvos - -kik Hogyne volna. Tudod Palánkán la-Hahaha (Van nevetés, melytől félünk. Van kacagás, melynek hallatára megremegünk.) — Miért nevetsz? — Hát már azt se szabad ?! Felkelt, kiment a kertbe a nagy diófa alá. És tovább gunnyasztott és tovább nézett, oda valahová . .. Ő tudta csak hová . . . Gépember lett. — János én küldök az orvosért. — Tedd el másra a pénzedet. — Édes Jánoskám, legalább egyszer mond, mi fáj ? (Jánoskám, édes Jánoskám . .. mikor, ki mondta ezt neki? Talán régen, talán valamikor, talán csak álomba hallotta?...) — A . . . a . . . Eh ! Semmim se! Nézett a messzeségbe, nézett a kék égbe, onnan a nagy, árnyas diófa alól . . . Egyszer azután semerre se nézett. Őt nézték. Ott feküdt négy, lomhán lobogó gyertya között . . . Több nincs róla. 111. Bálint, a furmányos. Hétköznapi dolog az egész. Bálint, a furmányos három részből állt: magából, a lovából meg a rozoga szekeréből. Ha bármelyik rész hiányzott volna, nem telt volna ki a furmányos. Mind a hárman öregek és rozogák voltak, tehát lassúak. Együtt éltek, egymásra voltak utalva, szerették egymást. Hozzá az emberek is csak hármukat tudták egy egésznek elképzelni. Egész napi dolguk abból állott, hogy Bálint befogta a szürkét a szekérbe, kiment félóra alatt az állomásra, visszajött, mind a hármukat a saját helyére tette (magát is). Abból éltek, amit kerestek s azon hárman megosztoztak. Künn az utón köhicsélt a gazda, kocogod a ió, döcögött a szekér. Ép ötödször, tehát ma utoljára mentek ki az éjjeli vonathoz. — Hej szürke bajtárs, nehéz az élet! A ló lassan poroszkált, mintha nehezére esnék a menés. — Ugy-e? Persze, hogy értesz engem szürke. Úgy, úgy. Ha nem lesz utas, holnap nem eszünk. Nincs miből. Gyi te, siessünk ... A téli éj csendjében csikorgatta a fogát a fagy. A messze távolban két vörös szem tüze fénylett. Halk dübörgés neszékelt amonnan. — Kocsi, kinek kell kocsi ? - hangzott az állomás udvarán, — midőn a pár utas lemászott a vonatról. — .Kocsi, kocsi — csak szokásból szólalt meg újra a hang. Mégis látszott a színezetén, mely mintha lemondásról recsegne valami prózai történetet. Egy éles fütty, egy erőtlen ostorpattanás s mindkét alkalmatosság ment a maga utján. A vonatot elnyelte az éj, a szekerét csak körülvette. — Hej szürke, szürke, mit eszel holnap? A ló csendesen poroszkált, a kocsi keservesen nyikorgatta a tengelyvasat. — Látod szürke bajtárs, ilyen az élet. Te legalább semmit se tudsz belőle. De én?... Jó hogy Szürke vagy . . . A fagy meleggé változott. A ló lépésben haladt. Haladt. Megállt. Fázott s ránézett a gazdájára, aki engedte a gyeplőt a földön vonszolódni. Nyerített s elkezdett vágtatni. Az öreg Szürke ... — vágtatni. Mielőtt kapujokon áthaladtak volna, a szekér tengelye megakadt az oszlopban, valami reccsent, a furmányos megállt. És ottmaradt. Másnap az emberek egymásnak újságolták: — Bálint, a furmányos megfagyott. Tényleg ott feküdt az udvaron a döglött ló, az eltörött, rozoga szekér s gazdájuk, Bálint a kocsiban .. . Mondottam, hogy hétköznapi történet az egész
