Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-25 / 52. szám
1913. december 25. LOSONCI UJ SAG 5. oldal. LESZÁMOLÁS. Irta: Korfiz Holm. A láthatáron lassan elhalt a hideg, kékes félhomály. A behavazott kert, fekete, lombtalan fáival, a léckerítés és ott túl, a kis házacskák, az éj sötétjében egyébként eltünedeztek. Itt-ott komorabbá tette az éjszakát egyegy fényesen kivilágított ablak, ahol már meggyujtották a karácsonyfa gyertyáit. Igen, ma karácsonyest volt! A harangok zúgása átrezgett a levegőn. Az ablak mellől egy férfi, ki eddig ült, felállt. Beesteledett, anélkül, hogy észre vette volna s most a bútorok között tapogatózva haladt a csengő felé. Az inas lámpát gyújtott az Íróasztalon, mire fehér, halvány fény világította be a könyves szekrényekkel telt szobát. Mikor ismét egyedül maradt, íróasztalához ült és könyvébe mélyedt. Az élet pezsgése kint elnémult. Bent nem volt sem küzdelem, sem melegség, mert ebben a birodalomban a korlátlan, rideg valóság és a szenvedéllyel átkarolt tndomány uralkodott. A tanár nem hallott csengetést, tehát kellemetlenül hatott reá, midőn az inas jelentette hogy látogató érkezett. — Ma? ... és ebben az időben? — mormogta. — Különös...! Nos, ha már itt van. vezesse be! Nyugtalan tekintettel fogadta az ajtóban megjelenő, széles vállu, zömök alakot. — Adolf, már nem ismersz? ... Én vagyok ! mondta a látogató, hangjában némi izgatottsággal. Futólagos pír öntötte el a tanár arcát. De azután rögtön visszanyerte halvány megcsontosodott vonásait. — Te vagy az Seyling Károly? kérdezte nyugodt, száraz hangján. — Furcsa, hogy ép ma este kerestél fel! — Igen az vagyok!... Csak ma este érkeztem meg s végre karácsony a béke ünnepe! Hm.. . . Hiszen már régóta békességben élünk! Halottakkal az ember nem'szokott csatázni . . . Már pedig te és az a másik, számomra rpegljaltatok! . . . Ittléted ezen mit sem változtat! Adolf! Louise két hónap előtt meghalt ! A tanár néhány pillanatig néma maradt. Azután még szárazabb hangon, mint előbb, igy válaszolt: — Az az asszony számomra már akkor meghalt, midőn veled elszökött! . . . És te, mit kívánsz tőlem? — Elhiheted, nem szívesen jöttem hozzád, de utolsó kívánsága ez volt! Azt pedig teljesíteni akartam ... És ha már itt vagyok, végleg számoljunk le! Érted, tisztázzuk a rovást! — Ha pedig akarod, nem bánom, bár ami a rovást illeti, amint kifejezted magad — az már régóta tiszta!,.. A tény az, hogy feleségemmel megszöktél! Üldözésiekre nem gondoltam, mert előttem megszüntetek létezni! ... Azt hiszem, viselkedésem példás volt! — Édes Adolf, ez mind nagyon szép, de az eleven embereket nem lehet olyan könnyen megsemmisíteni! . .. A tudományban kijavíthatjuk a valót, a példa helyességének kedvéért, de az életben rtem ! — És ez mit bizonyít? Seyling izgatott lépésekkel fel s alá járt. Azután megállt a tanár előtt: Amint mondtam, élő embereket nem lehet megsemmisíteni, de még az emléküket sem!... Ah, ha ezt megtehetné valaki, én ugyancsak kitöröltelek volna az ő életéből. — Ugylátszik lelkiismereted nagyon nyugodt ! — szólt vontatva a tanár. Igen, valóban az — válaszolt Seyling. Amint mondani szokás, nagyon tág lelkiismerettel bírsz! — Én pedig úgy látom, hogy nálad teljesen hiányzik! A tanár gúnyos nevetéssel válaszolt. — Ha szegény Louise ezt sejtheti, — folytatta Seyling — milyen boldogok lehettünk volna! Emléked mindvégig árnyékként borult lelkére! ... Ha ez nincs, könynyen eltűrtük volna a nehéz küzdelmeket, melyek az uj világban vártak reánk, mert Amerikában sem fekszik arany az út porában ! — Tehát ő . .. ő megbánta igaztalanságát? — kérdezte habozva a tanár. — Igaztalanságát? — ismételte keményen Seyling. — Az okos és erőslelkü asszony téged tartott igazságtalannak, tehát mentve érezte magát a bűntől! — Úgy, úgy ! . . . Tehát amint mondom én voltam az árnyék életében? — Igen, bár szánalmat is érzett irántad, te . . ., te könyvmoly ! — Szánalmat?... Erre ugyan mi szükségem sem volt, anélkül is bátran viseltem a csapást, meri végre volt még más feladatom is az életben, mint a családi boldogság keresése. És ez talpra állított. Seyling egész testében reszketett az izgatottságtól. — Mennyi időre volt szükséged, hogy «talpra álljál ?» Ugy-e, kétszer huszonnégy óra sem kellett hozzá? ... És ő . . . Ah, ölni tudnék, ha arra gondolok, hogy menynyire elkeserítetted egész életét! Ha más dolgod és más érdeked volt, miért vetted nőül ? — Talán tartozom erről számot adni?... Hát azt hiszed, hogy mindent feláldozva, csak a turbékoló szerelmes szerepét kellett volna játszanom?... Nem, édes barátom, egész másféle feladat jutott számomra az életben osztályrészül! És bár teljes szerénységgel! de kijelenthetem, hogy egyrészét már elértem annak, amit célul tűztem ki magam elé! — Igen, igen az újságokban gyakran olvashatja az ember «a bölcsészet hires tanárának, Vollmann Adolf» nak nevét! — Azt akarod mondani, hogy ez után törekedtem?... Számomra elég az a tudat, hogy nem éltem hiába. — A bölcsészetet illetőleg! — szólt megvető hangon Seyling. De arra sohasem adtam valami sokat! — Ne mondd!... Azelőtt nem merted ezt ilyen nyíltan bevallani! Seyling felkacagott. — Mert nagyon is félénk és ostoba voltam! De ma már bátran hirdetem, hogy a legkisebb darab élet többet ér, mint mindaz, amit életed végéig össze fogsz firkálni! . .. Emiatt kínoztál egy értékes életet, amig a tieddel egyesítve volt s e miatt gyötörted még akkor is, midőn szabad akaratából megvált tőled!... Te önző! A tanár nyugodtan és szabatosan válaszolt ! — Bizonyíthatod, hogy saját személyemet illetőleg, valaha is kértem valamit?... Mert ha a kutató szellem feláldozza a tudomány érdekében a mások boldogságát, az semmi más, mint magasabb fokú altruizmus -— Oh, te bölcsész! — mondta Seyling, gyűlölettel teli hangon. — Hát életedben még sohasem nyitottad ki szemeidet ? Úgy születtél hülyén és ostobán? Valóban azt hiszed, hogy cifra, nagy hangzású szavakkal meg lehet hazudtolni az életet? Különben miért is beszélek veled?... Csupán egyet akarok még mondani! Mint laikus, tudatlan merészségemmel, amint mondtad — megvetlek és megvetem a hozzád hasonlókat is! Téged még azért is gyűlöllek különösen, mert megrontottad Louise egész életét! Miért is vetted el? Ő mindazzal birt, amivel széppé tehette volna életedet: melegséggel, szeretettel és bájjal ! És mindezek ellenében mit nyújthattál számára, te fatuskó, te testestől, lelkestől rabul estél haszontalan irka-firkádnak? Te követtél el bűnt s mégis én érezzék megbánást? Nem, drága barátom, ellenkezőleg, büszke vagyok cselekedetemre! Louiseból még megmentettem azt, ami megmenthető volt. Most rajtad a sor, hogy bűnbánóan vezekelj vétkeidért. És ezt biztosan rég meg is tetted volna, ha szived nem más, mint vocabularium! . .. Azonban miért is beszélek még? ... Az ördög vigyen el! És Seyling hirtélen magára kapta felöltőjét s ezzel becsapva maga mögött az ajtót, gyorsan elsietett. A tanár úr gondolataiba merült. Ez a szegény Seyling mennyire megváltozott. Vájjon honnan vette öntudatos fellépését, melyért majdnem irigylésreméltó volt? Azután ismét nekiállt a munkának. De szórakozott volt. Szobájában tűnődve nézett körül s azután saját énjében kezdett kutatni. Kint és bent minden olyan volt, mint azelőtt. És valami mégis megváltozott! Felelős szerkesztő: dr. Vályi Béla. Egy felsőmagyarországi nagyobb gyárvállalat azonnali belépésre keres keresztény, magyarul és németül tökéletesen beszélő és iró, jó könyvelői ismerettel bíró és a hatóságokkal való érintkezésben jártas IRODAI HIVATALNOKOT. Ajánlatok német nyelven az eddigi tevékenység s a fizetési igények megjelölésével s lehetőleg fényképpel ellátva «S. F.— P. P. 3559» jelzés alatt Rudolf Mosse, Prag, Graben, 6. címre küldendők.
