Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-10-09 / 41. szám
1913. október 9. LOSONCI ÚJSÁG 3. oldal. Add ide, uram, a nagykapu kulcsát, mert két uj iakó üldögél a kapu melletti pádon, miután hiába próbálkoztak benyitni a kapun. Azt gondolom róluk, hogy Marslakók, mert valami érthetetlen, furcsa nyelven beszélgetnek, amelyet még soha sem hallottam. • Szamár vagy, felelte szent Péter, hogy még mindig nem tudod, hogy a Mars-lakóknak külön mennyországuk van, azok nem ide jönnek. Rögtön vezesd be őket a fogadó szobába. Én is mindjárt ott leszek. Tiszteletteljesen köszöntve a nagyrangu urat, lépett be a társalgóba a két idegen, kik közül az idősebbik igy szólt az anyanyelvén : — Nagy urunk, szent Péter! Botokudi jámbor keresztény ember vagyok, a társam is derék keresztény, ő maga japáni. Útközben találkoztunk és most azon alázatos kérelemmel járulunk magas színed elé, hogy egy kis helyet számunkra is szoríts a mennyek országában. — Utitársad tehát japáni, szólalt meg szent Péter japáni nyelven. Hát te hol tanultál japánul? — Nem érti szavaidat, szent atyám, szólt most a fiatalabbik. — Hát hogyan barátkoztatok össze? Vagy te tudsz tán a botokudok nyelvén? — Nem uram. Én sem tudom az ő anyanyelvét, ő sem az enyémet. Hogy mégis összebarátkozhattunk, az azért történhetett meg, mert mi samideano’k vagyunk, vagyis esperantisták. Nézz ide, itt a zöld csillag a mellünkön. Mi az esperantó nemzetközi nyelven beszélgettünk útközben. — Ah, tudom már! Világnyelv, Volapük — kiáltott fel még mindig japáni nyelven szent Péter. Vagy félévvel ezelőtt itt járt Schleyer páter, ő beszélt nekem az ő nyelvéről. — Oh, dehogy, — szólt most a botokud, akinek a japáni esperantó-nyelven tolmácsolta szent Péter szavait, mit az öreg látható érdeklődéssel figyelt. — Majdnem három évtizede már annak, hogy az Esperantó a világba lépett és ma már szinte el is felejtették az emberek azt a szót: volapük. Sok-sok, milliónál is több ember beszél ma már esperantóul és egészen biztos vagyok abban, hogy már nagyon is sok esperantista van itt is, a mennyországban, mert hiszen az esperantisták mind jó és derék emberek. — Milyen nyugodtan mondod, fiam, ezeket a súlyos szavakat, — szólt mosolyogva szent Péter. — Szegény Schleyer páter, — sóhajtott fel héberül, mert számolni és sóhajtani mindig az anyanyelvén szokott az öreg. Majd megint japánul folytatta: — De hát ki gondolta ki az Esperantót? — Dr. Zamenhof Lajos, Varsóból, szent atyánk. — Zamenhof? Nem ismerem. De remélem, nemsokára ő is megteszi az égi utat és nekem alkalmam lesz vele a világnyelvével megismerkedni. — Ments Isten! — kiáltott fel megrémültén a botokud. Mindannyian hőn kívánjuk, hogy még sok-sok évig életben maradjon és még megérje, hogy az ő zseniális műve, ami kedves Esperantónk teljes diadalt arat. — Nem hoztatok véletlenül magatokkal egy esperantó-nyelvtant? — Sajnos, nem, — felelték mind a ketten zsebeiket tapogatva. — De mégis, a mellényzsebemben itt van az esperantó-kulcs. Ebben a kis könyvecskében benne van az egész esperantónyelvtan; néhány szabály az egész, kivételek nincsenek, aztán itt van az egész szótár is-Érdeklődve nyúlt a kis füzetke után szent Péter. Leült az Íróasztalához és tanulmányozgatta. Vagy félóra múlva megint felkelt és melegen szorongatva a két esperantista kezeit, igy szólt most már esperantóul: — Igen örülök kedves eszmetársak, hogy eljöttetek, szíveskedjetek mindennap meglátogatni, hogy beszélgessünk esperantóul; az Esperantó tényleg nagyon szép és könnyen megtanulható nyelv. Mert már öreg és feledékeny vagyok, igen sokszor zavarba jövök, mert a sok nyelv közül gyakran elfelejtem egyiknek is, másiknak is valamely szabályát; meg a sok szót fejben tartani is igen nehezemre esik. Igazán nagyon örülnék, ha a föld valamennyi lakója megtanulná az esperantó világnyelvet. — Jean, — mondta most svájci szolgájának németül — ird csak fel egy nagy táblára : Oni párolás Esperanton (itt beszélnek esperantóul) és függeszd ki a mennyország kapujára, de mindenekelőtt vezesd be az esperantista urakat a mennyország legszebbik szobájába. Igaz szeretettel búcsúzott el a mi két esperantistánktól: A viszontlátásra uraim ! HÍREK Tanulmányi kirándulás. Főgimnáziumunk V—VUI-ik osztályaiba járó növendékek közül 25-en Scherer Lajos, Pókász Béla és Laczek Gyula tanárok vezetése mellett f. hó 3—6-ik napjain tanulmányi kirándulást tettek Selmecbánya és környékére. A kedvező idő mellett megtekintették Selmecbánya nevezetességeit, u. m. a bányászati és erdészeti főiskola remekszép és gazdag gyűjteményeit, a botanikus kertet, a kálváriát, a dohánygyárat, az ó- és uj várat, a líceumot (ahol Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán jártak iskolába), a színházat, stb. Okt. 5-én átrándultak gyalog Hodrusbányára és Vihnye-fürdőre. Útközben megtekintették a honvédemléket, ahol egy kis meleg ünnepélyt rendeztek, az érczuzóművet stb., Vihnyén megfürödtek. 6-án vonaton Zólyomba utaztak, ahol a vasgyárat, a várost és a várat szemlélték meg. A kiránduló csapat kalauzolásában nagy fáradságot fejtett ki különösen Suhajda Lajos, selmeci líceumi tanár. Másutt is a legszívesebb fogadtatásban részesültek kirándulóink. Hát beszállították azt a kis bizalmat doktor úr — kérdé egy bgyarmati ügyvéd a kávéházban pikkolozó egyik körorvos bizottsági tagtól. — Mi a fenét csináltunk volna mást ? . . . Hát mondja ügyvéd úr, maga mit csinált volna az én helyemben?... Ugyan kérem . . . bizalom ide, bizalom oda . . . élni kell. Hát igy fest az a nagy bizalom. Ön azt kérdezi: «Mi hát tulajdonképen az a Dr. Oetker-féle sütőpor? E kérdésre könnyű felelni. Egy teljesen hygiénikus, orvosok által már évek óta ajánlott élesztőpótló anyag. Az üzletekben csomagja 12 fillérért kapható s egy csomag */» kg. liszthez elég. Kimerítő receptek tésztákhoz, süteményekhez ingyen kaphatók. • • Nem lesz Önnek bosszúsága, ha óráját Ä HAÁSZ csinálja, kinek üzlete Kossuth Lajos-utca 15. sz., Sántha-féle házban van. NAGY RAKTÁR zseb-, fali és ébresztőórákban, arany- és ezüstnemüekben. Grammofonokban és a legújabb felvételű lemezekben nagy raktár, aaa Óra- és ékszerjavitásokat gyorsan és szakszerűen készítek, aa. Az Iskolák a Gyermekszanatóriumért. A beteg gyermekekről való gondoskodás fontos ügyét szolgálja a gróf Zichy János kormányzata alatt álló Zsófia Gyermekszanatórium Egyesület, amely az áldásosán működő Balatonalmádi Zsófia Gyermekszanatóriumot ez évben egy újabb pavilonnal is kibővítette és benne a szenvedő szegény iskolaköteles gyermekek ápolását teljesen ingyen nagy áldozatkészséggel végezi. De az első magyar gyermekszanatórium csak elenyésző kis töredékét képes az ápolásra szorulóknak befogadni, miértis állam és társadalom együttes áldozatkészségével szervezi most a Gyermekszanatórium egyesület a Rózsadomb egy szép telkén Bókay Jánosnak, a gyermekgyógyászat hírneves tanárának programmja szerint a Zsófia központi gyüjtőgyermekkórházat. Ezen magasztos feladat érdekében fordul most a Gyermekszanatórium kormányzósága segítségért a nemzet mindig hü és önzetlen munkásaihoz: a nemzet oktatóihoz. Jankovich Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyanis, aki tárcája terhére a terhet szintén messzemenőleg támogatja, most minthogy a gyermekek egészségügyének felkarolása olyan feladat, amelynek megoldására az államnak és a társadalomnak karöltve kell fáradoznia és minthogy a szegénysorsu beteg gyermekek felsegitésének ügye a tanulóifjúság lelkületéhez is legközelebb áll, engedélyt adott arra, hogy a tanulóifjúság a Gyermekszanatórium érdekében gyűjtést eszközölhessen. Ezúton is azzal a kérelemmel fordul a Gyermekszanatórium kormányzósága a közönséghez és főleg a tanulóifjúsághoz, hogy néhány fillérrel a központi Zsófia gyermekkórház létesítéséhez is hozzájáruljanak. A gyűjtött összeg feltüntetésére szolgáló iveket a tanintézetek tanárai és tanítóitól lehet átvenni és ugyancsak az iskolákhoz kell a begyűjtött összeget átszolgáltatni. Minden fillér, mellyel a Gyermekszanatóriumot szolgálja, örömet és áldást fog fakasztani, mert nincs a világon irgalmasság szebb és meghatóbb, mint amely a szegény beteg gyermekek ágya fölé hajlik! — Felkérjük tehát a tanulóifjúságot, hogy a legmelegebb érdeklődéssel támogassák a Gyermekszanatórium
