Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1913-07-24 / 30. szám

2. oldal._________________________________LOSONCI ÚJSÁG 1913. julius 24.

munkanélkülieknek munkát juttasson, hogy az árvíztől háromszor is sújtott vidéket ettől a veszedelemtől megóvja? Nem, mindez még szóba sem jött. Nemcsak nem gondoskodik mindezekről a kormány és a «munkaképes» parlament, de mégcsak nem is gondol reá. És az a közigazgatás, mely oly pompásan tudja a választóbirkákat behajtani a munkapárti akolba, évtizedek óta még arról se gondoskodott — nem is gondolt rá —, hogy az árvizveszedelemnek kitett partmelletti községekben néhány csónak legyen. Elpusztulnak sokhelyütt az emberek, mert egy egész folyómenti járásban nincs egyetlenegy csónak.

Az embernek ökölbe szorul a keze, ha mindezen végiggondol. Szegény embertársaim, kik ott majd az iszapban látjátok eltemetve talán egész életetek verejtékének keserves eredményeit, kik gyászoljátok gyermeketeket, vagy kenyeretek keresőjét, kik koldusbotot vehettek a kezetekbe, mert a folyó legyilkolta minden reményeteket, kik megdöbbenve nézhettek majd az Ínséggel s nyomorral farkasszemet, ne felejtsétek el, hogy kormányelnökötök ötvenszeres díszpolgár és vigasztalódjatok azzal az öntudattal, hogy parlamentetek immár «munkaképes».

És ti, törvényhatósági bizottsági tagok, kik életetek célját vélitek betölteni egy-egy ilyen harakiri-szavazattal, ne gondoljatok azzal a millió jajjal, melytől az ország hangos, mert minden millió bajt ^és vészsikoltást elhallgattat

és jóvá tesz az az eredmény, hogy munkaképes a parlament és diszkormány a kormányunk.

... Különben még tán jól járunk, hogy a vizszabályozás nem jut eszébe a kormánynak, mert akkor a milliók még könnyebben elúsznának a panamák csatornáin. Miért lenne a viz kiilömb, mint a só?

Nézzük csak!

Ez Losoncon mind feltalálható!

Sétáljunk egy kicsit a Sörházudvar felé s azon keresztülhaladva tartsunk terepszemlét, mely alkalommal siralmas állapotok tárulnak elénk.

Itt az úgynevezett Sörházudvarban, városunk majdnem kellősközepén látunk néhány az idő hosszú viszontagságai által amúgy jól megviselt, düledező, régi rozoga, életre és egészségre egyaránt veszélyes, rámondhatni, hogy tető, ablak és ajtónélküli viskót, mely a szó szoros értelmében még istállónak sem alkalmas. És mit látunk ? Szánalommal és meglepődéssel nézzük, hogy ezen romokban, azt jövedelmeztetve még laknak is. Hogy ezen ott lakók testi épségét és egészségét veszélyeztető s városunk egészségügyét megszégyenítő állapotok meddig állhatnak még fenn, talán képviselőtestületünk lenne hivatva megállapítani.

Vájjon városunknak eddig még nem akadt olyan képviselőtestületi tagja, aki ezen siralmas állapotnak megszüntetését üléseiken szóvátette volna?

Gyerünk tovább a Sörházudvaron keresztül a Wohl-utcába (a Wohl-utcaiak megnyugtatására azonban zárjel között megsúgjuk, hogy más utcát is találhattunk volna), ahol ha esős idő van, nyakig gázolhatunk a sárban. Igen, mert dacára a már meglévő háromszázalékos járdatisztántartási pótadónkra, itt járdát nem találunk. Szegény Wohl-utca! Hiszen talán itt előbb járdára lett volna szükség! Bátran elmondhatják a Wohl-utcaiak, hogy náluk csoda történt, mert a fiú városunk képviselőtestülete jóvoltából már megszületett, de a bába, kinek a születésnél funkcionálni kellett volna, hogy mikor születik — talán senkisem tudja. Igaz ugyan, hogy ennek megszületésére is történtek már előkészületek, mert hiszen kaptak már a Wohl-utcaiak is egy pár kocsi troszkát!

Haladunk, haladunk! Van újabb szabályrendeletünk. Városunk kiadta a rendeletet a pékeknek, a pékek pedig fogyasztóközönségüknek, hogy ezután kiflit csak zacskóból ehetünk! — Hát ez jó is volna talán, mert hiszen ez a rendelkezés a közegészségügyet szolgálná. Azonban hiba történt talán a nagy adót fizető pékek körül, mert hogy lehetne azt közegészségügyünket szolgáló köztisztaságnak nevezni, ha a kiflit fogyasztók valamiből zacskót varrnak, avagy hol van a biztosítéka annak, hogy a nem valamiből varrót zacskót is a kiflit fogyasztók fertőzésmentesen tisztántartsák.

Ha az uj szabályrendelet csakugyan olyan értelemben szól, amint azt pékjéink a közönséggel elhitetni iparkodnak, az nem közegészségügyünk javítását, hanem közegészségügyünk legmagasabb fokon való megrongálását szolgálná még akkor is, ha a varrott zacskót mindenki kifogástalanul tisztántartaná is, mert az egyes családoknál előforduló ragályos betegségeket lenne az hivatva terjeszteni.

Kirándulás a Tátrába.

(Úti beszámoló egy anyához.)

III.

Tátra-Széplakon későn keltünk, de felfrissültén, új kedvvel. A bőséges és jó reggeli után megéljeneztük Springer titkár urat és Mauer Irén igazgatónőt, akik velünk fogyasztották el reggelijöket s énekszóval nekivágtunk a gyönyörű szép Klotild-uton gyalog a három Tátrafürednek. Jó félórai gyaloglás után elértük Új-Tátrafüredet, ahol diákjaink kuruc nótái az ablakokba csalták a későn kelő nyaraló szépeket. Tiszta és szép itt az egész fürdő-telep, de inkább városhoz hasonló. Melléje csatlakozik nem oly modern épületeivel Ó-Tátrafüred, ahol a siklóvasut induló-házánál pihenőt tartottunk. Rövidesen előkerült a Losoncról hozott jó szalámi és omlós pogácsa. A Csákyforrás savanyu vize kiadós tízóraink mellé felséges italt nyújtott. A fürdőtelep bekalandozása után felültünk a sodrony-kötélpálya kocsijára s felkaptattunk Tarajkára, ahol a Szilágyi Dezső emlékhez siettünk, hogy a szepesi fensik sűrűn fekvő községeinek panorámájában gyönyörködjünk. A kodak, a lesigép nem győzte a szebbnélszebb felvételeket. A Szilágyi Dezső emléktől leszálltunk a Tarpatak völgyébe, ahol az alsó széles és vizbő vízesés egy természeti remekművet bámultatott meg velünk. A szemző esővel ki sem törődött. A zöldes tiszta viz és a csipkefodrot szövő hófehér habtajték az óriási sziklakövek felett leirhatatlanul szép látvány nyújtott. Innen folyton

emelkedő utón a vadregényes Tarpatak partján haladtunk fölfelé a második vízeséshez, amely ugyan kisebb az elsőnél, de hatalmas és kopni nem akaró sziklaágya valami csodálatos. Aki nem tudja elképzelni az angyalok énekét, idejöjjön s hallgassa meg a lezuhanó kristálytiszta viz harmonikus zenéjét. Ám türelmetlen várakozásunk a harmadik, a 14 méter magasról eső óriási vizzuhatag felé húz. S bár fáradtak vagyunk, a szokatlan hegyi út, az erős levegő bágyaszt, mégis hajrá! előre törtetünk. Olyanok vagyunk mint a fenevad, amely éhségét csillapítva vadállatias öldöklésben leli gyönyörét. A sok természeti csoda elrészegitett bennünket. Most már sziklát, nyaktörő ormot is megmásznánk, hogy tiranusi gőggel letiporjuk azt fennen kiáltva: én vagyok a teremtés koronája í

De elbizakodottságunkért nemsokára meg is bűnhődtünk! Fáradtan érjük el az 1500 méter magasságban álló Zerge-szállót, ahol a 48 tagból álló társaság 3/i-e akarva nem akarva, megpihenni kénytelen. A többi azonban elrohan a negyedórányira fekvő óriás vízeséshez, hogy a Tátra egyik legszebb természeti csodáját megbámulja.

Mi többiek kifújjuk magunkat Majd száraz fenyőgallyat hordunk össze a szálló előtt elterülő buja rétre, nyársat faragunk és a recsegő fenyőláng mellett szalonnát sütünk. Még izraelita vallásu tanulóink is résztvesznek ebben a lucullusi lakomában! A közeli forrás pedig ganimédeszi élvezetet nyújt. Majd vizet forralunk, hogy a 100 pár friss szepesi virslit benne megfőzzük, de

ott szemben az irdatlan magas hegyfalon átbukik egy fehéres-kék felhő és nyakunkba zúdítja hideg kövér esőcsöppjeit. A megrémült had a Zerge-szállóban keres menedéket, magával cipelve a felszelt kárpáti téglasajtot és Ízletes kenyeret s mire Mazár, én s 2—3 fiú esőernyő alatt elvisszük nekik a jóizü, lédús piros virslit, már jóllaktak. A virsli fele megmaradt — uzsonnára.

De ideje is volt már betérni a fedett helyre. Micsoda zápor! Micsoda dara- és jégeső hirtelenkedett ebbe a magasan fekvő s mégis óriási hegyektől bezárt mély völgybe. Valóságos felhőszakadás ! Közbeközbe cikázik a villám s becsap a kopár sziklák kiálló csúcsába rémületes dörgéssel. Egy bolond istennyila beletéved abba a telefon-huzalba is, amely a Zerge-szállót összekötötte a nagy világgal. Hosszú, dühös, magába fuló sistergés jelzi a mellettünk lévő helyiségben, hogy mily közel járt hozzánk a halál angyala. Ebben a kelepcében lassan telik az idő, mig odakünn vég nélkül ömlik az eső. És összeül a borkar, hogy most mit tegyünk? Az óriási vízeséshez elmenni már nem lehet. Tarajkára visszatérni a kapaszkodó nehézjárásu gyaloguton majd annyi időbe kerül, mint betartva az útitervet s a könnyebb erdei utón Tátra-Lomnicra vándorolni. Bár csak vége lenne már a zivatarnak!

Végre kelet felé oszladozni kezdenek a felhők s mi délután félhárom óra tájt felöltőnkbe bújva megindulunk a még mindig eléggé szakadó esőben mint a vert had lefelé Tátra-Lomnic-felé. Nehéz két órai