Losonci Ujság, 1913 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1913-07-17 / 29. szám
2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1913. julius 17. A kövezetvám ügye. A tegnapi közgyűlésen végérvényesen eldöntetett, hogy az az egyezség, melyet három gyári cég még 1908-ban a kövezetvám fizetése tárgyában a várossal létesített, — storniroztatik, illetve egy újabb és a városra nézve kedvezőtlenebb megállapodással pótoltatik. A 36Ó/908. kgy. sz. határozattal ugyanis elfogadva lett egy olyan megállapodás, mely szerint a kövezetvám-tarifára való tekintet nélkül a Rakottyay, Sternlicht és Herzog és Kohn cégek 1908. december 1-től 1922. november 15-ig évi 1500—1500 koronát fognak fizetni vámdij megváltás címén. Ez egyezséget azonban a nevezett cégek be nem tartották, mert az 1908—1913. évekre a Rakottyay-gyár 5627 korona 38 fillérrel, Sternlichték és Herzogék pedig 5000—5000 koronával, — szóval a három gyár összesen 15.627 korona 38 fillérrel maradtak adósai a városnak. Amikor a városi számvevő véleményes jelentése folytán aztán megbizatott a tisztiügyész azzal, hogy a késedelmes fizetőket kötelezettségük teljesítésére perrel szorítsa, a három gyár előállott a közigazgatási bíróság azon, az ő egyezségi ajánlatuk után hozott elvi határozatával, mely «kimondja, hogy iparvágánnyal biró iparvállalatok a vágányon szállított áruk után kövezetvámot nem fizetnek és kérte a város képviselőtestületét, hogy erre és a méltányosságra tekintettel nézzen el az egyezségtől és elégedjék meg azzal, hogy eddigi hátrálékuk évi 500—500 koronára redukáltassék és ezentúl se legyenek kötelesek többet évi 500 koronánál kövezetvám megváltás címén fizetni. A közgyűlés hosszas előtárgyalások, vélemény meghallgatások után végre ma úgy határozott, hogy az imént jelzett propoziciót elfogadta. A dolog tehát rendben lenne és nem is lehet szó arról, hogy nem volt méltányos és igazságos a képviselőtestület állásfoglalása. Csakhogy egy kis hibája mégis van az ügynek és ezt a kis hibát a város adózó polgárainak kell megsinylenie majd. Ugyanis a 15.627 korona 38 fillér hátralékos követeléséből a város ez egyezséggel pontosan 8000 koronát engedett el. Elengedett oly 8000 koronát, melynek meglétével, aktiv-vagyon jellegével a számvevőség és képviselőtestület már egyszer számolt és deficitét csökkenteni jelezte. Miután pedig a város ez évi költségvetése 10.687 korona deficittel zárult, — világos, hogy ma már ez 8000 koronával, szóval 18.687 koronával szaporodott, ami nem csekély pótadó emelkedést jelent, miután a kövezet költségei a vámokból be nem hozhatók. Ezenfelüli persze a város folytatólagos további károsodása évi 750 koronával az ezeníuli esztendőkre. Mindezt csak azért Írjuk meg, hogy kimutassuk, miszerint nagyon bajos adakozónak lenni annak, kinek magának semmije sincsen. Balatonfüreden a szezonra, vagyis szeptember hó 1-ig villa kiadó, mely áll két szép szobából, nagy verenda, konyha és mellékhelyiségekből teljes bútorzat és felszereléssel. Remek kilátás a Balatonra! Bővebb felvilágosítást nyújt Vég Izidor takarékpénztári pénztárnok, Veszprém. Megállapítások. A súlypont. Óh azok a városi szerződések! Szó sincs róla, kutya kis ravaszok azok a kormánypárti félhivataloskák. Mert a régi recept szerint most is akadt miniszterelnök, ki a bécsi szóra egy papírlapról a külügyminiszter mondókáját mint saját véleményét felolvasni merte és mert most néhány innen sugalmazott bécsi újság azzal akar kedveskedni, hogy Ausztriában ez egyszer súlyt helyeznek a mi miniszterelnökünk véleményére, ebből azt szeretnék kiböngészni, hogy e borzasztó fontos véleménynyilvánításnak Bécsben való hangsúlyozása a mi erőnk, Magyarország erejének elismerése. Elismerése végre Ausztriába annak, hogy itt van a súlypont. Kár tehát — mondják — ha a dolog ily kedvezőre fordulása esetén nem veszi be az ellenzék azt a súlypontot, nem büszke erre a súlypontra, hanem ehelyett Tiszadobon tanácskozik a jövőről. Hát hiszen jól van. Elismerik. Elvégre ez nem nyereség, de ha az is, nem Tiszának és gárdájának köszönhető. Mert azzal Tisza és gárdája se dicsekednek, hogy e «súlypont» kivívása az ő érdemük lenne. Vagy legalább is nincs mit vele dicsekedni. Hogy eszméljük már végre? Hiszen ébren vagyunk és tudjuk, hogy ennek a nagy nyalogatásnak árát — mint már annyiszor — meg fogjuk fizetni bőségesen most is. Mert Ausztria mindig ránk helyezte a «súlypontot», ha pénz- és véráldozatról volt szó, de sohase akkor, ha nemzeti voltunk legelemibb jogainak elismerését követeltük. Az ilyen elismeréseket szépen köszönjük, de nem kérünk belőle. A tegnapi városi közgyűlésen legtöbb szó esett a gőzmalmi vágány ügyéről. A jogügyi bizottság azt javasolta, hogy menjünk neki a malomnak perrel ohne weiteres és ne Kirándulás a Tátrába. (Úti beszámoló egy anyához.) II. A ruttkai hat órai alvás után Klein Ferenc konyhájának Ízletes kávéja felmelegitett egy keveset, mert bizony a korai felkelés és a Fátra hűvös szele kissé fázékonnyá tett bennünket. 4 óra 50 perckor már nyargaltunk a kassa—óderbergi vasút sínpárjain a Vág kies völgyén fölfelé Kralován felé, ahol az Árva folyó egyesül a Vággal, hogy igy a tutaj szállítás kiinduló pontja legyen. Láttunk is nem egy tutajt! A kezdetleges alkotmányon olyan vígan evezgetett az árvamegyei tót atyafi, mintha tudná, hogy menynyire gyönyörködünk ügyes és fáradságos hajókázásában. A hideg reggeli levegő telve van párával; a hegyek és erdők füstölögnek, vagy mint mondani szokás: «pipáznak» s nem jó időt jósolgatunk az napra. Fenyőházánál azonban már tisztább a látóhatár s a haragos zöld fenyőfák titokzatosan összesúgnak, vájjon micsoda szerzet közeledik füstokádó dübörgéssel, hogy a szüztiszta ózonos levegőt fertőzze fekete korommal? De az érzéketlen vasóriás nem költői hajlamú, csak zakatol, robotol s nincs ideje, hogy sokáig ácsorogjon, hogy a harmatos fűben margarétát, harangvirágot, pipacsot és duzzogó, keményfejü lucerna-virágot szedjünk. A burgonya fagyott levelű indája felénk tárja karjait, mintha mondani szeretné, vigyetek magatokkal melegebb vidékre. De a vonat könyörtelen! Csak rohan «s zakatol. Ügyet se vet arra, hogy tőlünk nem messze a hibbei kriptában piheni örök álmát a lánglelkü dalnok, Balassi Bálint. És mi a vasúti kocsi ablakain át tekintgetünk kifelé merengő hangulatban s elsóhajtjuk a XVI. század Petőfijével: «Vitézek, mi lehet E széles föld felett Szebb dolog a végeknél? Holott kikeletkor A sok szép madár szól, Kivel ember ugyan él. Az erdő illatot, Az ég szép harmatot Ád, ki kedvesb mindennél.» És a költő emlékezete dalt varázsol diákjaink ajkára s megcsendül a nóta: «Nagy- Bercsényi Miklós sirdogál magába ...» így érünk el a rózsahegyi hatalmas fonógyárhoz. Előbb azonban ámulva szemléljük az Alacsony Tátra és a Nagy-Fátra elválasztó 1069 méter magas Sturec hegyet, amelyen át Görgei honvédjei oly bravúros meneteléssel vonultak 1849-ben Besztercebányáról Rózsahegyre. A fonógyár egész kis város, ahonnan a szebbnél-szebb hazai gyártmányú vászon és siffon kerül a magyar és külföldi piacra. Keressük a Baráthegy tetején a régi klastromot is, de nem látÜnk belőle semmit. Annál inkább gyönyörködünk Seefried báró vöröstetős kastélyának szépségeiben. — Liptóujvárott keressük a hatalmas fegyházat, de nem vagyunk képesek azt meglátni. Persze megindul erre az ugatrások és rossz viccek áradata. Végre megérkezünk 8 órakor Csorbára. Itt ki kell szállnunk s egy órácskát várnunk a fogaskerekű vasútra, hogy Csorbatóra vigyen fel. Mikor a fogaskerekű vasút várótermébe érünk, egész pompájában látjuk a Magas- Tátra egyes kopár ormait s találgatjuk, hogy melyik a Kriván, melyik a Ferenc-Józsefcsúcs, de nem tudunk eligazodni rajta. Közben feltűnik a hegy oldalán szétszórtan álló sok faházikó s alig akarjuk elhinni, hogy azok szénagyüjtő szérűk. Hiszen otthon nem vigyáznak igy a szénára! Jut is, marad is abból elég a marhának; de itt minden szál olyan értékes mint a — sáfrány. Majd felülünk a fogaskerekű vasút kocsijára és a vonat dübörögve nekifohászkodik s visz fel a hegyre. A hideg metsző szél begomboltatja meleg felöltő kabátunkat s még igy is fázunk. Hja, a bennünket nyaldosó szél meghempergett a Tátra hómezőin. Alattunk marad völgy, erdő, falu s mi az ég felé emelkedünk. Az öt kilométer hosszú kanyargó pálya hatalmas fenyves közé furakodik s hirtelenül kiegyenesedve láttatja Szentiványi-Csorbató végállomását, ahol 1300 méternyi magasságban kiszállunk. Előttünk a legszebb tengerszem, a páratlan Csorbái tó. Mögötte a komor, csillogó fehér hócsikokkal díszített Tátra. Néhány percre megállunk. Megbüvölten köt le a fenségesen szép látvány, a mesebeli óriások tündérkertjének isteni panorámája. De a szálló vezetője feloldja pillanatnyi zsibbadtságunkat s a második reggeli elfogyasztására unszol bennünket. Ezen átesvén, a fiuk megostromolják a ba-
