Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1912-07-04 / 27. szám
1912. julius 4. LOSONCI ÚJSÁG 3. oldal. büdöshust áruló hentesek s hasonló egyebek száma mennyire tehető ? Mennyi e hatalmas tömegbe azok száma, kik ötágú koronára, udvari tanácsosságra vágyakoznak ? Hja ezt ne kérésük kérem, — mondják amonnan. — utóvégre az ember nem bolond tenni valamit semmiért? Ben/czky Árpádot, — midőn ez ősz, intakt, mindnyájunk részéről nagyrabecsült függetlenségi vezér a maga és pártja álláspontját a legkonciliansabb hangon magyarázgatta és indokolta, többször félbeszakitá a mungó tábor néhány hangoskodó, feltűnést kereső akarnoka. Még az öreg Rakottyay is, úgy mondják, pisszegett és «eláll»-t kiabált feléje, pedig mellette ült. Kifelé jövet ezt jegyezte meg egy jó képű öreg ur: «Csodálatosak a világ hiúságai. Vannak és voltak emberek, kiket a kicsi polgárok vállai, támogató kezei tettek nagyokká s kiknek ezer és egy oka lenne mindig ezekkel együtt maradni. Hja, de hát a vágy, sóvárgás, a csillogás, a fény, a rang után elfojt minden jó érzést a legjobb emberekben is.» A főispán rendre utasította dr. Essősy Bélát az ellenzék egyik szónokát, midőn ez. a Désy-féle 47s milliót említette. Mint egy kigyócsipésre ugrott fel a mungóvezérkar a kellemetlen szavakra. Lett lótás-futás, kapacitáció a főispáni szék körül s a főispán, — ki végig szolgálta a koalíciót, hive volt Kimennek, a resoluciónak, hive most Lukácsnak s ki tán, ha lehetne, hive lenne esetleg Justhpárti kormánynak is, — beugrott nekik s visszavonásra kényszerité a szónokot, ki igen ügyesen olykép vonta vissza szavait, hogy visszavonásával még inkább meg erősité a mondottakat. Ezen elvégre nincs mit megütődni Egy főispán nagy ur ugyan, de sokan parancsolnak neki. Azt azonban már a szépség kedvéért is megtehette volna, hogy az egy egész tömeg élén álló folyton gesztikuláló és kiabáló fiatal Sztmnyovszk.it (kiről Bgyarmaton mindenki meg van győződve, hogy nem is lesz többet képviselő) legalább egyszer szintén rendre utasította volna. — Gyászfátyollal kellene bevonni azt a fekete márványtáblát a megyeház előcsarnokában, — mondták néhányan, — nem méltó hozzánk még, — midőn a megyei közgyűlésről eltávoztak, hogy közösen ebédeljenek. Ugyanakkor útközben mondta el ezt a kis párbeszédet is az egyik ellenzéki plébános, mit a megye egyik mungóképviselőjével lefolytatott. — No te ugyan szépen cserbehagytál minket öcsém, — szóit a plébános a fiatal óriáshoz, — tőled elvártuk volna mi papok legalább, kik csupán a te személyed iránti bizalomból szegődtünk melléd, hogy nyomban elhagyod azt a csordát, mely alkotmányunkat megtámadni merészelte. — Édes bátyám, — fuvolázott a sarokbaszorult képviselő, kijövök legközelebb hozzád egy kis borocskára, szakali csevicére, csak addig ne Ítélj el, mig meg nem hallgattál. Jól van, édes fiam, — felelt a plébános, — kijöhetsz, magyarosan meg is vendégellek, de a magyarázatodra nem vagyok kiváncsi. Azt azonban megjegyezheted, hogy utoljára vagy a mi kelletlenül tisztelt képviselőnk ebben a kerületben. A képviselő ur leforrázva távozott. Neki bizonyára torkán akadt e szavak után a 183:17. Hja, hja, okos fejecskékkel is csinálnak néha oktalanságokat. Dr. Frank István, az ellenzékiből mungóvá vedlett rimóci pap is sokat emlegetett alakja volt a pénteki gyűlésnek. Csak úgy röpködtek felé a csípős megjegyzések. Legtalálóbb azonban az volt, mely ellen Frankot az ő szerénysége visszatartotta tiltakozni, hogy ez a szédületes pálfordulás bizonyára holmi eddig nem valósult remények következménye. Valami kicsike kanonoki stallum, csukafejü sapka s egyebek. Meg is interpellálták a főurat; ő azonban kijelenté, miszerint csak azért beszélt, mert nem tudott volna jó! aludni akkor, ha „igen“ szavazatát ama újságcikkekből összefűzött szép beszéddel meg nem indokolta volna. Azt a tizenhét ellenzéki férfiút, egyáltalán nem keserité el a munkapárt óriási «győzelme». Valamennyi meg volt győződve e «győzelem óriási jelentőségének mivoltja» ellenkezőjéről. Jó kedvvel jöttek össze a Barok-véndéglőbe és ott egymást érték a legkitűnőbb megjegyzések. Mig a mungóékat is megkímélték a «győzelem» kolportázsának költségeitől, mert egy-kettőre összeszedték ama terjedelmes sürgöny árát, mely beszámolt a közgyűlésről, a fővárosi kőnyomatosnak. Az ebéden megjelent kis csapat hozzájárulásával leközöljük a «nemmel» szavazók névsorát minden idők tanúságául a következőkben : Vancsó Béla (Szécsény), Beniczky Árpád (Lázi), Hanzély Gyula (Szügy), báró Buttler Ervin (Nándorkelecsény), Essősy Béla dr. (Szécsény), Szinnyey László (F. Zellő), Volent Lajos (Ludány), dr. Vályi Béla (Losonc), Saskőy Ferenc (Litke), Lepzsény Miklós (Szakai), Káposztási Imre (Karancskeszi), Horváth Béla (F. Zellő), Radnai Gyula (Ludány), Bállá Géza (Karancsalja), Tóth Gyula (Starján), Nagy János (Szakai), Nagy György (Szakai). A balassagyarmati ügyvédi kamara tiltakozott junius hó 30-án tartott rendkívüli közgyűlésében a kormány és házelnök törvénytiprásai ellen és az in integrum restitutio mellett foglalt állást nagy többséggel hozott határozatában. Az ország ezen egyik független, jogászokból álló testületé nyilt szembehelyezkedését igyekeznek mongóék lebecsülni azzal érvelvén, hogy az ügyvédi kamarák nem jogosultak politizálni. így a munkapárti ügyvédek a közgyűlésen, — dr. Honti Rezső, dr. Várady Jakab és tsaik, — ahelyett, hogy az elitélő indítvánnyal szemben egy a jog- és alkotmánytiprásokat helyeslő indítvánnyal mertek voltak előállani, — a miniszter által már eleve szájukba rágott «schieber»-hez: a napirendre térés javaslatához folyamodtak, persze ép úgy sikertelenül, mint az ország kamarái mindegyikében. A «Schieber» valóban kényelmesebb. Utóvégre kényes, sőt lehetetlen dolog is egy ügyvédnek a kamara szine előtt azt állítani és bizonyítani, hogy nem volt jog- és kormánytiprás mindaz, mit a Lukács Tisza cég elkövetett. Veszedelmes dolog ilyenekbe egy fiskálisnak belemenni. Bizonyos azonban, miszerint az is elitélendő, ha ügyvéd a saját autonomtestülete jogkörét tagadja s felül egy suszterminiszternek, ki csak azért semmisiti meg a kamarák határozatait, rekte: véleményeit, hogy kedveskedjen a pártjának, mely őt kezdettől fogva ki nem állhatja. Mert lehet valakinek és igy egy testületnek is a véleményét megsemmisíteni? Már ezt szeretnénk látni. A bohóc, ki a cirkuszban pofont kapott a kollégájától, hiába mondja, hogy «nem gilt», mégis megkapta. Kétségtelen, hogy az elitélő határozat megvan s ennek súlya óriási. A miniszter is tudja ezt, azért semmisiti meg őket. Senki se szereti valami nagyon, ha a maró igazságot szemébe vágják, pláne ha az igazságok minisztere az illető. A határozatot ügyvédek, tehát jogászok és nem p41inkafőzők és kéményseprők hozták létre. A diktandóra szavazó hadaknak se volt részük e határozatban. Az ügyvédek, — országszerte csekély kivétellel, — az igazságot keresik és nem a formát. Az objektiv igazságot kutatják és nem subjektiv pártszempontok vezetik őket. Eddig alig akadt még ügyvéd, — ki tart valamit a diplomájáról és meg is érdemli azt, — ki a kormány és Tisza eljárását mentegette volna. A «Schieber» mellett is csak pártpolitikai szempontokból szavaznak le egyesek s nem azért, mert helyeslik a törvénytiprásokal. A gyűlést dr. Csermák Ernő orsz. képviselő, elnök 11 órakor nyitotta meg. Beszélt a miniszternek előre bejelentett megsemmisítő szándékáról, melylyel szemben az ügyvédeknek kardinális jogaikról nem szabad lemondani. «A miniszter akkor is tudja meg, mit akarunk, mikor nem kiváncsi rá» — mondta általános éljenzés közepette. Utána dr. Kovács Lajos indokolta indítványát, mely ellen dr Honti Rezső terjesztett elő napirendretérési indítványt. Dr. Váradi Jakabot, ki a kormányt mentegetni próbálta, beszélni se hagyták. Az indítvány mellett, mit elfogadott a kamara nagy többséggel, dr. Qutfrumd Emil és dr. Biró Arnold szólaltak fel még nagy hatással. Losoncról mindössze négyen szavaztak a dr. Kovács féle indítvány ellen s jellemző, hogy ezek mindegyike ügyvédsége mellett «közhivatalnok» is egyúttal. Dicséretreméltó dolog, hogy a többi losonci munkapárti ügyvéd, dr. Székács és dr. Schneller Ignác és mások be se mentek az ülésre. Helyesen is tették. Ha már egyszer valaki a pártkötelékeket annyira tiszteli, hogy azok ellen véteni még akkor se akar, ha jobb meggyőződése tán ezt diktálná egy adott esetben, — úgy jobban teszi, ha távol tartja magát. Vásárunk hanyatlása. Agyonütötte a tanács. Országos vásáraink alkalomról alkalomra hanyatlanak. Különösen az áruvásár az, amely iránt folyton kisebb és kisebb érdeklődés és részvétel mutatkozik a kínálat terén. A régi bódésorhoz képest alig egy pár sátrat látunk a vásártéren, olyan pesti cégek, amelyek évről-évre, sőt vásárról-vásárra el szoktak jönni s már rendszeres vevőkört teremtettek Losoncon, lassankint elmaradoznak s a régebbi losonci nagy áruvásárok forgalom tekintetében teljesen lehanyatlanak. Megérzi ezt a körülményt nemcsak a vásárló közönség, hanem a város maga is. Tavaly még 1400 korona bódébért hajtott be a város a júliusi vásáron, az idén mindössze 46 koronára rúg ez az összeg. Ennek a rohamos hanyatlásnak az oka egy jelentéktelennek látszó, de valójában nagy horderejű tanácshatározat, amely szerint a vásárosok a vásár első napján nem rakodhatnak ki, csak a másodikon. Ennek a rendszabálynak a betartása teljes lehetetlenség a messziről ideutazó vásárosok részére. Megfizetik a felemelt viteldijakat,1 a drága útiköltséget s végre is csak egy napon keresztül áll módjukban áruikat értékesíteni. Egy nap alatt nem bírnak akkora forgalmat elérni, hogy óriási rezsijüket is fedezzék, azonfelül haszonra is tegyenek szert. Ez az oka annak, hogy az áruvásárok forgalma oly rohamosan csökken és a «nagyvásár» elnevezés kezd Losoncon kimenni a divatból. Nincs tehát ez idő szerint a városi tanácsnak sürgősebb dolga, minthogy ezt a lehetetlen határozatát hatályon kivül helyezze és a losonci vásárokat ekként ismét fellendítse. Az áruvásárok hanyatlása maga után fogja vonni rövidesen az állatvásárok csökkenését is, ami kiszámíthatatlan rázkódást okozna gazdasági életünkben. Mert hiszen szép, nagyon szép dolog a helybeli kereskedők pártolása. Magunk is minden lehetőt megteszünk, ahol a kereskedők valódi érdekeinek felkarolásáról van szó. De a kereskedők mellett a közönség érdekeit sem szabad teljesen elhanyagolni. A helybeli kereskedők nem érezik meg olyan túlságosan a kétnapi áruvásárt, sőt maguk a kereskedők volnának azon, hogy a vásárok ismét forgalmasokká és élénkebbé tétessenek; viszont a közönség nagy részének, különösen a szegényebb osztályoknak, nagyon jól jön az olcsóbb vásári áru, — amelyben a tanács fentebb ismertetett határozata folytán most alig-alig juthatni hozzá. Severus.
