Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1911-06-29 / 26. szám

VI. évfolyam 26. szám. Megjelenik minden csütörtökön. LOSOIIC, 1911 jutlillS 29.

^ .. " '' " ^

ARAK flÉ H fi ^ A |fi Ha fifi

HELYBEN: ^ M ^af Losonc, Vasutl-utca 4. sí----fin ffiö ff® pW 'Si SÉflfifi fii |1|1 fii |BH >l|ä fii |fi[ H^H nemű pénzküldemé-Közsé 'ek, egyesületek, ■■ H SS A W HB8 MB ■BS WSSk ®ns A@fc 2§ffi KB HB A Wb S3Í HB BH HH nyék és a lap szétkültovábbá nógrádmegyei KB H >■ HE H H| JH H8 fgM HM KM jBl H H HM M BB B BJH n |H désére vonatkozó feltanitók és körjegyzők n Hjfl |B MM Bj W Mj 3t@m HHh BjMl MK1 BBj Kjal BB Mjfl N HMB HH HM szólalások Intézendok.

egyesülete tagjai részére MH H1' OH Hl gn ■» Sl| Hpj| lS|jp |«j |j||| fejj*' H| PHj HH Bag. Kg HnH jBfll Hj ___----fi« h

LmS| MH-iJfi fi^Jfi fi| fi| Éji 11 «Íj IIÉm

B fÉÍ«Jfi| ItóJH jjjf fi| vétetenfke^UaákladőMva-Egyes szám ara 20 fii. gg&ggraK ^fi^fifir HH BB ^SShBF jfijf* ^jgfiS^F SJJHBipF UHB HV H tatban.

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

[■fKSrälagyarorszäg középiskolái a tanév ikwj Ei befejeztével az életre ismét érettnek vM B nyilvánítottak egy pár ezer fiatal embert s úgy a lapokban, mint a magánéletben ismét megindultak a bölcs tanácsolgatások, a szerencsétlen abituriensek pályaválasztására vonatkozólag. Rövidlátó társadalmunk érzi sajgó sebeit, meg van jóakarata is ahoz, hogy hibáiból kigyógyuljon, de egyetlen mozgalmában sem a bajok okait, hanem mindig azok szimptómáit akarná kikurálni. Érzi, hogy a honorátior osztály tultengése s a gazdasági életben funkcionálok elenyésző száma között valami egészségtelenül aránytalan különbség van s ezt a rengeteg különbséget úgy szeretné megszüntetni, hogy jóakaratu és tagadhatatlanul bölcs prédikációkkal az életbe tódulókat, a pályakezdő ifjúságot az ipari és kereskedelmi pályákra teszi figyelmessé. Kristályvizet prédikál a mi beteg társadalmunk, ő maga pedig keseiii bundapálinkát iszik.

Nem kell tanácsokat osztogatni az ifjúságnak! A létért való küzdelemben mindenki teljes biztossággal lép arra a pályára és futja meg azt a pályát, amelyen életének boldogulását beteljesedni véli. Nem fogunk azáltal ipart és kereskedelmet fejleszteni, ha ifjainkat e pályákra tuszkoljuk; mert amig az ipari és kereskedelmi forgalom politikai feltételeit meg nem alkotjuk, amig azon intézményeket, amelyek európai színvonalú élet biztosítását lehetővé tennék, ki nem vívjuk, amig al ország együttes áldozatait a közös gazdasági érdekek oltárára nem helyezzük, — addig az ipar és kereskedelem nálunk mindig csenevész művirág leszen, addig a honorátior pályák tultengésén s a

gazdasági élet elhagyatott voltán segítve nem lesz. Az olyasféle hazafias felbuzdulás, hogy: «menjünk azokra a mesterségekre amelyekre a hazának szüksége van!» patetikus szavalatok, teljesen hiábavaló és káros erőlködések. Azokra a pályákra menjenek az abituriensek, amelyeken megélhetésük, ekzisztenciájuk van biztosítva; az államnak, a társadalomnak a feladata azután, hogy azon pályák, azon mesterségek, amelyekre neki szüksége van, olyanokká váljanak, hogy rajtuk az azokat felkeresők boldogulásukat megtalálják.

Nem azért nincs nálunk ipar, mintha iparosok nem volnának. Egyszerűen azért nincs, mert nem is lehet. Mai gazdasági berendezkedésünk mellett ahol a vezérszerepet a nagybirtok játsza s ahol a nagybirtok ezen uralmának még öregbítésére törekszik a közélet minden tényezője, ahol a vámrendszer a nagybirtok érdekeinek dajkálása mellett minden hazai iparnak, a gazdasági élet minden fellendülésének agyoncsapásánál egyébre nem alkalmas, itt legyenek bár milliónyian az iparosok: sokkal

valószínűbb, hogy az éhhalálba, vagy Amerikába vándorolnak, mintsem ipart teremtsenek.

S a magyar társadalom bizonyos köreiben oly kirívóan megnyilvánuló hipokrizis, bizonyos rétegeknek farizeus képmutatása éppen ezen a téren mutatja a legundoritóbb valóságában a maga hitványságát és önámitását. Éppen azok, akik minden utolsó erejüknek megfeszítésével útjába állanak a haladásnak, akik az európai nagy nemzetek kultúráját tőlünk kézzel-lábbal távol tartani törekszenek, ezek prédikálják a leghang^sabban, ezek tanácsolják a legöregurasabb fölénnyel, hogy csak menjen, tóduljon az ifjúság a «praktikus pályákra.»

Nem segít itt a tanács, öreg urak! Nem használ itten a prédikáció, farizeusok! Ne vonjátok ki magatokat a nemzet évszázados nagy munkájából, ne hátráljatok megrémültén a világ hömpölyögve haladó nagy folyamától és ne áldozzatok mindnyájunknak minden cseppenetnyi izzadságos vérével ósdi ideáknak molochjába, — akkor nem lesz szükség prédikációkra.

És a magyar ifjak pedig lépjenek az életbe úgy, amint azt egyéni hajlamaik és a körülmények megengedik, menjenek oda, ahova őket vágyaik vonzzák. Menjen iparosnak az, aki erre magában kedvet érez és aki úgy véli, hogy e pályán saját boldogulását a társadalom összességének javára meg fogja találni, — de menjen jogásznak és kishivatalnoknak az, akinek a prédikáló társadalom, a tanácsot osztogató öregurvilág más pályán, «praktikus» pályán való boldogulást nem engedett. És ha mint éhező jogászproletár, vagy körömrágó magánhivatalnok valaha elkeseredik pályaválasztásán, ezért ne önmagát vádolja, hanem a jótanácsu bácsikat, akik kiáltották a kétségbeesetten kopogtatónak, hogy «szabad», — de a kulcsot ráfordították a zárra, vádolja a derék társadalomtudósokat, akik «iparra magyar !»-t szónokoltak, de a mindenkit éltető reális élet beköszöntése ellen kézzellábbal tiltakoztak s akiknek szemében minden tettnél szebben cselekszik egy szép prédikáció.

Sohasem hallottuk azt, hogy Angliában, vagy Németországban, de csak a szegényes

A hamis kártyás.

Irta Kosztolányi Dezső.

Alberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Vállai megroggyantak, egy kicsit megkopaszodott és megderesedett, de porcellánszinü arca alig változott. Októberben már hónapos szobát bérelt a Nyul-utcában, egy kertre nyiló, kedves kis fészket, ahol feleségével és hatéves kis fiával bujt meg. A kis Rudolf, mikor viszontlátta az apát, először sirt, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt, de csakhamar újra összeszoktak s minden a régiben maradt. Cézár korán ment haza, minden este maga vitte fel a vacsorát. Együtt vacsoráztak. A nap legnagyobb részében is otthon volt. A vidéki városka nem győzött csodálkozni, mennyi ízléssel, micsoda halk tapintattal tudott elbújni az emberek elől.

Mikor otthon ült az alacsonyan lógó petróleumlámpa alatt és hallgatta a vidéki csendet, el nem tudta képzelni, hogy másképp is élt valaha. A kályha égett, szivarja jól szeleit s a felesége csendesen varrt mellette. Álmodozó kezei boldogan fürdőitek az aranyos nyugalomban és nyoma sem volt rajtok a múltnak, oly finomak, oly keskenyek, oly .tiszták voltak, m ntha hosszu-hosszu éveken át gyengéd hangszereken vagy lenge csipkéken pihentette volna és nem borgőzös kártyák szennyes lapján. Cézár halkan dúdolt. Erezte a nyugalmat és testén a tiszta, frissen mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemeiben égett még valami az éjszakás zavart mámorból. Különösek, semmitmondóak, piszokszinüek voltak ezek a szemek, mint régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, a szemét között találunk.

Este úgy tiz óra felé elment az „Aranysas“ kávéházba. Lassanként társasága is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy halvány, fontoskodó városi írnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a repedezett viaszkosvásznat s a tintapecsétes, zöld zsákból lassan kiszedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig elsakkoztak, azután mindhárman hazamentek és lefeküdtek.

Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott és hangosan kurjongatott.

— Te Cézár — mondotta neki — nincs kedvem sakkozni, nem kártyáznánk egy kicsit

Alberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni. Érezte, hogy szeme égeti a kezét s ujjait hirtelenül elrántotta az asztalról.

— Nem . . . — hebegte ... — Sohasem kártyázom. Hiszen tudod . . .

Levinszky felkelt és megszorította a kezét.

— Bocsáss meg. Csak tréfából mondtam.

Ettől kezdve kártyáról nem esett szó köztük.

De karácsonykor mégis csak előkerült a

kártya Cézár házában. A kis Rudolf hozta haza nagy diadalorditással. Egy egész játék vadonatúj, aranyszegélyü kártyát. Ugrált az örömtől. Nem lehetett vele birni. Egész délután bámulta a friss kartonlapok tarka szinességét, mig az apa meg nem látta.

— Mi ez? kérdezte szigorú szemöldökkel és kivette a kezéből.

Rudolf szepegni kezdett.

— Nem szégyeled magadat ? Ez nem való gyermek kezébe. Értetted.

Az apa zsebredugta a kártyát és szemrehányásokat tett a feleségének, a kis Rudolf pedig délután sirdogált. Este azonban meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyujtották, az apa bort ivott és dalolt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. C zár maga adta vissza a kártyát.

— Nem bánom, játszál. De Ígérd meg, hogy holnap visszaadod.

A gyerek mohó örömmel integetett. Az asztalt leszedték. Leültek. Az anya egy kis üvegtányért hozott és a rézfillérek csörömpölni kezdtek. Cézár szomorúan bámulta az asztalt.

— Nem játszom — mondotta és a feleségére nézett.

Az asszony azonban már osztott. Mellette pirosra gyűlt arccal ült a fia és várta, mi történik. Az apa vállat vont, megivott egy pohár bort és kezébe vette a kártyát.

— Látod Rudolf, ez a sok, sok pénz mind a tiéd lesz, ha elnyered tőlem,

A fiú türelmetlenül fészkelődött a székén. Mindnyájan a kártyájukat nézték. Felvetették. Ideges nyugtalanító csend borult a szobára.

— Nyertem — szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket.

Rudolf feltérdelt a széken. Újra osztottak és most az anya nyert. De azután megint ő nyert. Az apa már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődtek a súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségtől. A kártyák azonban nem tágították. Jöttek félelmesen, követelőzve éjszakai különös ismerősei a zöld, piros színek, a koronás kártyakirályok, elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, szivdobogva. Alig merte már megnézni. Hanyagul vette a kezébe. Kellemetlenül ült a szék szélére, hátha megfordítja a szerencsét ? Mind hiába. A kártyalapok bosszuló arccal meredtek reá. Mindig ő nyert. Halomba feküdtek előtte a szegényes, szánalmas fillérek.

— Mit tegyek ? — dörmögte mérgesen és mosolyogva fordult a feleségéhez.

Elővették az összes babonákat. Az apa