Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-13 / 15. szám
virágok között és ő róla mondanák : szegény szép leányka. Egyszer csak minden átmenet nélkül ragyogóvá vált a gyermek arca. Könnyek ragyogtak még szép fekete szemeiben, de a szája, az az édes kis piros száj már kacagásra állott és a gödröcskék pajkosan nevetgéltek a kedves gyermekarcon. Kémlelve nézett a lakás felé. Az anyja nem volt otthon, s nagy örömmel látta, hogy a szakácsnő is átszaladt a tejcsarnokba. Az övé volt a kis kert birodalma. Gyorsan, az izgalomtól kipirulva kezdte tépdesni a virágokat s mire a házbeliek hazakerültek, a zöld pázsitravatalon, virágoktól elborítva feküdt Évike, kezében egy csomó piros rózsát szorongatva, épen úgy mint Katóka, csak az eleven fekete szemek kémleltek önelégülten az utca felé, a hol a rácson kívül egész sereg iskolásgyermek állott. Nevetgéltek, csodálkoztak, hízelegtek és mindig többen, többen jöttek és öntu= datlanul tömjéneztek az asszonyi hiúság csirájának. A tanár amint véletlenül áttekintett a kertbe — erővel vitték a friss levegőre — azt hitte, káprázat tartja, csak mikor a gyermek felkapta fejét — hogy jobban gyönyörködjön a hatásba — akkor értette meg a helyzetet. A váratlan különös látvány megrázta a túlfeszített idegzetet, nehéz zokogás szakadt fel leikéből, s a felszabadult könnyek hullottak, hullottak a meggyötrött ember vérző szivére. Molnár Gyula. A kereszt oltalmában. — Legenda. — Hajnalodott. A poros országúton egy ifjú vándor közeledett meseország felé. Erőteljes volt a termete, parancsoló a nézése, szép, harcias és hódító az egész megjelenése. Mikor a város alá ért, erélyesen zörgetett a kapun. Nyikorogtak a rozsdás kulcsok és a vándort bebocsájtották. — Ki vagy te szép, ismeretlen ifjú? kérdezték az őrök és mi jót hoztál országunkba. — Én az uj megváltó vagyok — felelte büszkén az ifjú — és élni tanítok. A merre én járok kacagássá válik a sirás, diadalkiáltássá a jajgatás, gyönyörré az élet. Engedjetek országotokba. Tanítani akarok . . . Az egyik őrnek sokat sirt a gyermeke, a másiknak sokat jajgatott a felesége, a harmadiknak a gyönyör szó megtetszett nagyon — tehát utat engedtek az ifjúnak. És ő ment . . . Erőteljes ifuságának tudatában büszkén és dacosan indult világhódító útjára . . . Ment — — beszélt, tanított és győzött. Tüzes szónoklatától lángot vetett az elrejtett szikra, mely néha olyan mélyen szunnyad az emberek lelkében, hogy nem is tudnak felőle. A „szabadság“ nagy energikus vágya lobbant lángra. És a felszabadított vágyaktól mámorosak lettek az elmék és lázban égve ,H U S V É T“ ______________________________________3. oldal. követték az ifjú mester csodálatos tanításait. Nem volt többé törvény, nem volt jó, nem volt rossz, minden el lett temetve. Ácsolták a koporsókat és temettek, csak temettek . . . Mindennapra jutott egy ideál halott ... De mert a prédikációk mindig csak az újjászületésről szóltak, az emberek nem vették észre a nagy lármában, hogy tulajdonképen: temetnek. És örömrivalgások között végezték ki legszentebb eszményeiket. Olyan üres volt már a lelkűk, mint a tűzvész pusztította tájék: de ők csak kacagtak . . . Fiatal, erőteljes kacagásuktól nem lehetett hallani azt az egy-két siránkozót, a kik a régi ideálokért könnyeztek. És nőttön-nött a bámulok, a követők tábora és rajongó tisztelettel vették körül a fiatal hős alakját. És minél többen követték, hódító útjában, annál nagyobb lett önbizalma és annál merészebb lett tanítása. Nem volt már közérdek, de el lett temetve az enyém-tied fogalma is. Csak az erő, a vágy uralkodott s az emberek eszeveszetten dobzódtak az élvezetekben s a szabadság féktelen orgiái közt, öntudatlanul vergődtek a leghitványabb szenvedélyek hálójában . . . Mert az ifjú prédikátor kifelejtette tanításaiból, — talán nem is tudta — hogy : korlátlan szabadság még meseországban sem lehet és az emberek felcserélik a láncokat, de meg nem semmisíthetik őket . . . Szóval: örömmámorban éltek az emberek a gyönyörök országában. Nem őrizte senki a kaput, szabadon jöttekrnentek ki és be az emberek, a kik mesterük nyomán maguk is prédikátorok lettek és terjesztették az uj hitet, az uj eszméket, a mester „világmegváltó“ tanításait. De csudálatos. Minél nagyobb lett a szabadság, annál inkább hiányzott valami az embereknek. Valami után vágytak, de hogy mi után —azt nem tudták megmagyarázni. Voltak, a kik a rég elföldelt sírokat kezdték bolygatni, eleinte kevesen és titokban, aztán mindig többen óhajtották vissza a régi bálványokat és az elégedetlenség mind nagyobb lett a „gyönyörök“ országában. A nagy prédikátor nem beszélt már olyan tűzzel, vagy az emberek lettek közömbösek tanításai iránt ? Nem tudni. — De mindig hiányzott valaki a hódolók seregéből és a mámor elmúltával nagyon megfogyatkozott a követők csapata. De a kik megmaradtak, annál inkább lelkűkbe vésték a tanításait és korlátlanul gázoltak keresztül mindenen, a mi utjokba akadt, hogy hozzájuthassanak ahhoz a mit megkívántak. Ha szép szóval nem ; erőszakkal, rablással, gyújtogatással is. És egy éjszakán tüzlángban állott az egész ország — és a kacagás sírássá, a diadalorditás — halálhörgéssé váLtt. A prédikátor, a hős, akit az elkeseredett nép halálra keresett, sebeitől vérezve szökött ki az országból és összeroskadt ott az ajtónál, ahol egyszer oly büszkén kopogtatott. Végső erejét megfeszítve átkot szórt a népre amely igy megcsufolta és fényéivé emelte fel karjait: Várjatok, még visszafizetek. — Csendesebben fiatalember—szólott hozzá egy hószakállu aggastyán — hiszen sebektől vérzel; jöjj velem a kőkereszt mögé, ott nem fognak keresni, én bekötözöm sebeidett. Azzal elvezette az ifjút. És a „szabadságuralom“ e véletlen menekültje eltakarta az üldözők elől a sebesültet. Az ifjú a fájdalomtól nem beszélhetett, csak fogcsikorgatással válaszolt a „halált a fejére“ kiáltásokra. — Én megyek, szólott az agg, midőn az ifjú sebeit bekötözte — ott még sokan várnak reám — folytatta — az égő város felé mutatva. — Te nem tudod mit beszélsz, szólt most az ifjú, de én tudom. Te bekötözted sebeimet, enyhítetted fájdalmamat, — megmentetted az életemet és ezért megmondom: Az az ország ahova te menni akarsz, a pusztulás országa, a fenevadak őserdeje, a bomlottagyuak háza, a gyilkosok tanyája, az összeégettek kórháza, a tiiz martaléka . . . — Tudom hova megyek ... válaszolt az öreg . . . — De nem tudhatod, ha oda mész. Nézd, én a bálványuk voltam, és halálra szántak, szerettem és ők eldobnak, pedig egyszer vakon követtek, és ma lábbal tipornak. Világot gyújtottam és ők . . . Az álpróféták sorsa ez fiam. Világosságot gyújtottál, de egy ország ég el benne, ismerd meg a fényénél legalább magadat. Én megyek ahová mennem kell, az ég legyen veled! —- Várj! kiáltott régi szenvedélyességével az ifjú. Ki vagy te ? Te csodálatos ifjú aggastyán, aki a legnagyobb nyugalommal mész az égő falak közé, hogy híveidet felkeressed. Mond ki vagy, hogy örökké áldjam és tiszteljem nevedet. — Én a „Hit“ vagyok, felelt egyszerűen az agg, és átlépte az égő város kapuját. Dalaim. Betta. Mind úgy téptem ifjú szivemből Amit az ajkam eldalolt. Egyik a lelkem kacagása, Másik a lelkem sírása volt. Dal volt szememben a könnyem, Dal volt ajkamon a sóhaj S ami kevés kis öröm ért, Elmondtam egy röpke szóval. Szegen függ már régen a lantom Pedig könny még volna biz elég, S akadna egy két örömszikra, Amit eldalolni illenék. Szeretnék egy dalba kapni, Olyanba, mit szivem kíván: Tűnt időkről . . . ifjúságról . Csak volna még melódiámé. Molnár Kálmán,
