Losonci Ujság, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-04-13 / 15. szám
2. oldal. ____ __ ________________ „H U S V É T« E napon, estefelé, nagy kürtszóval és kurjongatással mennek a legények a falunak arra a végére, a merre zöldül már a vetéskert. Itt aztán hozzálátnak a szervezkedéshez a legények. Választanak maguk közül papot, aki a könyörgéseket olvassa fel a magukkal hozott imádságos könyvből. Választanak éneklő mestert, aki az elfuvandó zsoltárokat soronként előre diktálja. Van aztán ítélő biró, csapómester, kürtös, négy rendőr, két tűzmester stb. Aztán jó későre elindul a menet égő lámpásokkal a vetés körül. Folyvást harsány kürtöléstől, kurjongatástól és váltogatva egy - egy áhitatos zsoltár kenetes dallamától hangzik vissza a mezőség. Végre a határhelyen meggyujtanak egy jó nagy szalmazsuppot, hogy a szomszéd faluknak is hirt adjanak a határjárásról. Aztán együttesen elénekelnek egy húsvéti éneket, a végén pedig hangos kiáltásba törnek ki mindnyájan: „Adj uram bort, búzát, bőséget, csendességet a magyar hazában!“ Innen hazatérnek a határjárók ismét a faluba. Ahol lány, vagy ifjú menyecske van, fehér barka ágat tűznek a kapura. Ezzel azt akarják kipuhatolni, hogy husvét másnapján virradóra szívesen látják-e őket, ha öntözni mennek. Ahol a kapuról másnap levették az ágat, oda az öntözők világért be nem teszik a lábukat! Ők csak oda mennek, ahol szeretettel várnak reájuk! Mily kár, hogy ez a szép ősrégi szokás, mint annyi más, áldozatul esett a civilizációnak és ma csak már szórványosan, itt-ott dívik. Külvárosban. Zeg-zugos utcák, szűk sikátorok, Némán, sötéten köztük ballagok, Itt béke van, itt hüsitőbb a lég, Nem hallom itt az emberek neszét. Amint megyek, egy tántorgó alak, Vállán teher, mellettem elhalad S mig félkezével durván félrelök Nagy átkozódva egyet meny dörög: Az ember estig terheket cipel S az útját itt is renyhe állja el. . . — Szegény jó ember, Isten tudja csak Hogy melyikünknek terhe súlyosabb. Raff Andor. A vetélytársak. Nagy csődület támadt az özvegy tanár háza előtt. Lótásdutás, ijedt kiáltozás megállitotta a járókelőket és az emberek rémülten magyarázták egymásnak a szerencsétlenséget. A tanár nyolc éves kis leánya zuhant le egy fáról, a kerti dísznek szolgáló kőrakásra. Egy krimson rózsacsokrot akart hatalmába keríteni. Elvesztette az egyensúlyt és egy pár perc alatt elment oda, ahova igen sokan csak nagy megpróbáltatások után juthatnak. Aztán jöttek-mentek a szomorú házba és másnap hófehér ravatalán feküdt Katóka. S a ravatala virágokkal volt elborítva, nem látszott ki, csak a sápadt kis arc, mintha szépen, nyugodtan aludt volna. És az átlátszó kis kezében ott haldoklóit, a gyilkos, piros rózsabokréta. Részvétlátogatók, idegen közömbös emberek jöttek. Divatos szükszoknyás, óriáskalapu, lehetetlen formára alakított asszonyok állottak a koporsó mellett s úgy festettek mint egy élclap színes melléklete. Címnek oda illet volna : „Divatkirálynők az asszonyiság ravatalánál.“ Könnyű megilletődés, komolyság volt az arcokon, mikor részvétüket fejezték ki az apának. Katóka egyetlen hozzátartozójának. Amennyire a nagy kalapoktól lehetett, halkan váltottak nehány szót egymással. Szörnyülködtek, sajnálkoztak s magukban örvendeztek, hogy nem az ő családjukban történt az eset és tovább mentek abban a meggyőződésben, hogy itt is eleget tettek a köteles, ségnek. A zárt szoba hervadó virágillattal terhes levegője után megkönnyebbülten vettek lélegzetet a mint kiértek a szabadba, s fecsegtek, dicsérték egymás kalapját, szabóját, kicseréltek egy pár címet, bucsuzkodtak és igyekeztek magukról lerázni azt a kis kellemetlen hangulatot, a mi a konvencionális látogatás alatt a lelkűkre, — mint valami nehéz fojtó őszi köd szállott, — de a mi gyorsan, nyom nélkül eltűnt, a forró májusi napsugárban. Az apa meg csak hordta tovább a virágokat Katókának, mind, mind az utolsó szálig. A házat körülvevő kert már puszta volt. A szomorú szobában haldokloti a sok rózsa, jácint szegfű s a többi virágcsoda. Élvezettel tépte, tördelte az erős, buján nőtt virágokat. Bosszút akarva állni a természeten, a sorson, a mely őt az egyetlen örömétől, csenevész kis virágától — és mindentől a mi lelkének kedves volt — megfosztotta. A tudós tanár, a ki mindig az életnek az igazi értelmét kereste, kutatta, már másodszor állott tehetetlen bánatban, virágos ravatal mellett. Mikor Katóka a világra jött, egy kedves, egyszerű, lelkiszépségekért élő asszony búcsúzott el tőle örökre. Maga helyett itt hagyva az apának azt a gyámoltalan kis csöppséget, a kit ő akkor — most keserű önváddal gondol reá — szinte gyűlölettel fogadott és idegen kezekre bízott. A férfi brutális önzése nyert e kifejezést a gyűlöletben, vagy a nagy fájdalom tompította el az érzéseit ? Maga sem tudta. De futott menekült a pusztasággá vált otthonból s öt hosszú esztendeig hurcolta bánatát, egyik világrészből a másikba. Kutatta, kereste magyarázatát annak a nagy titoknak, mely cselekvéseinknek fonalát kezében tartva, mint a bábszínház élettelen figuráit ráncigái bennünket ide, oda s a „véletlen“ ez a nagy regénygyáros, olyan helyzeteket teremt a számunkra, hogy kacagnunk kell rajta . . . És mi kacagunk — de a szemünkből könynyek peregnek és fájón, keservesen hullanak megsebbzett lelkünkre. A büszke vár, a melybe magunkat életünk kezdetén kevélyen, dacosan, telve reménnyel — a legnagyobb bolonditó az élet iránt — beszállásoltnk, egy ismeretlen külső vagy belső támadástól meginog és mi csak a romok felett kesergünk, ha ugyan elég szerencsések voltunk ép bőrrel menekülni, az összeomlás pilanatában. Van a ki oda vész. De a legtöbb uj várat épit a törmelékekből. Talán még szebbet, nagyobbat mint az ifjúkor alkotása volt. Több körültekintéssel, biztosabb alapokra. És megint áll a büszke palota. Csak mintha a gazda nem volna a régi. A büszke várur alázatos lakóvá vedlik és a nagy uzsorással kiegyezik, — természet szerint kisebb-nagyobb percentre, — hogy szerényebb méretekre tervezett üzletét megalapíthassa. A fájdalma enyhülésével, — a nagy kiegyezés után, — a tanár is visszatért el hagyott otthonába, a hol a sápadt, vézna, koravén Katóka, mint egy élő szemrehányás fogadta. A megdöbbenés pillanatában az apa megígérte önmagának, hogy kárpótolja a gyermeket a ridegségéért és nem lesz más célja életének, mint leánya boldogsága. Az idegenek között nőtt gyermek csodálkozó hálával fogadta az apai szeretet kitöréseit, nagy ragaszkodással viszonozta azokat, s a tanár megtalálta azt a nyugalmas derűt, amit ő öt éven át hasztalan keresett. Amint elvonultak előtte a múlt emlékei és üres tekintettel fáradtan, könnytelen szemekkel bámul a gyertyalángba, észre sem veszi, hogy egy csöppség a szomszédban lakó ügyvédék Évikéje tipeg a szobába, meztelen gömbölyű karjaival életerős duzzadó piros arcával, villogó fekete szemeivel minta a szép, erős, ragyogó életet képviselné a hervadó haldokló világban. Csodálkozástól nagyra nyitott szemekkel bámulja a sok virágot, a Katóka fehérselyem ruháját az égő gyertyákat a keszorukat, a jövő-menőket, akik mind Katókát nézik, s a gyermek nagy, keserű irigységet érez szivében. Olyan fájó irigységet, a milyet csak gyermekek érezhetnek, akik még nem tudhatják, hogy minden dicsőségnek értékén felül nagy az ára. A gyermek nagyot, mélyet sóhajtott és a tanár figyelmes lett a hangjára. Fölemelte a gyermeket és suttogva mondta: Búcsúzz el Katókától, mert ő elmegy, nem látod többé soha. A gyermek csak nézte a csipkés ruhát, a kibontott szőke hajat, a szép csipke térítőt, kezében az ezüst keresztet a milyet ő nem kapott és túláradt szivében a féltékeny irigység és a parányi „asszonypalánta“ az ügyvédné szép cicomás kis Évikéje sírva, durcásan menekült haza és keserves sirások közt feküdt le kertjükben a puha zöld pázsitra. Az ő kertjük is a házuk előtt volt, mint a Katójéké és csak a vasrács választotta el egymástól, amelyen át látta a nagy pusztítást, mit a Kató kedvéért müveitek és nem tudott megnyugodni a sorsában. Eddig mindig neki volt a szebb kalapja, a csipkésebb ruhája, több képecskéje, a mamája százszor is mondta, hogy ő szebb is erősebb is mint Katóka és most mégis neki van selyem ruhája, sok virágja, ezüst keresztje és lesz neki gyönyörű szép temetése és neki ebből semmi sem lesz. Miért is nem tudott ő leesni, most ő feküdne a
