Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)
1910-02-10 / 6. szám
V. évfolyam. 6. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1910 február 10. ELŐFIZETÉSI ARAK ^| flSk jg| j§É lljiHB Ép ffl Ä Ä mjB«} ÉfPlS| SZERKESZTÖSEG : HELYBEN: BW SB Hft |H ■) M H n B ffiigf fflü «3 BH§Í f|í s9 Losonc, Kossuth L.-u. 69 «Es^11 íipnupi ii ivip ^ wm I I liil Ilii a! ||| ||1 Ilii sa i UliUllUI UUllfflU ^ Egyes szám ára 20 m^| H ^ ^ ^^^F H ^ A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Választások előtt. Valahányszor az ország közvéleménye ellenkezésbe jutott az uralkodó akaratával, mindannyiszor szükségesnek találták azok, kik az ország sorsát igazgatják, a népet megkérdezni, hogy vájjon a felmerült kérdésben minő álláspontot foglal el. Megkérdezték s a nép, hacsak szabad elhatározásában nem gátolták, mindannyiszor meg is felelt. A régi jó időkben természetesen a nép véleményét feltűnően befolyásolták a választások nyugodt menetét biztositó csendőrszuronyok, de még akkor is, ha a nyilvánított vélemény nem is volt mentes a mindenkori kormányok befolyásától, respektálták azt s úgy vitték továbbra a dolgokat, ahogyan azt a nép ítélete megkívánta. A legutóbbi időkben felmerült konfliktusokban, mely a nemzet és uralkodó közötti nézeteltérésre vezetett, immár harmadik ízben kérdezik meg a néptől annak akaratát, anélkül azonban, hogy a választásokban megnyilatkozott akaratot respektálnák. Kérdjük már most, hogy vájjon nem üres komédia-e az egész parlamentáris intézményünk akkor, midőn a nép akaratát megtudakolva s azt végeredményben meg is tudva, azt nem respektálják, hanem minduntalan arra kényszerítik, hogy újra és újra ugyanabban a kérdésben véleményét nyilvánítsa Ugylátszik, az uralkodó mindaddig megkérdezi a nép véleményét a most szőnyegen forgó kérdésekről, ameddig az Ítéletében úgy nem dönt, mint ahogy azt Bécsben szeretnék s ahogy azt ott fent a kamarillával egyetértőleg már jó előre el is döntötték. Ott fent ugylátszik még mindig nincsenek tisztában a magyar néplélek psichologiájával. Ott nem tudják még most sem, hogy a magyar nemzet olyan acélból készült, melyet minél erősebben kovácsolnak, annál nagyobb az ellentálló képessége s hogy mennél nagyobb hőfokú tűznek vetik alája, annál merevebb lesz s engedékenységre annál kevésbbé hajlandó. Mindezt ott fent, noha a történelem erre elég példát szolgáltatott a múltban, még mindig nem tudják. Újabb és újabb leckékre lesz szükségük, mig végre megértik, hogy a magyar nemzet nem azért védte hazáját ezer éven keresztül, hogy akkor, mikor végre annyira megérett, hogy a nemzetközi versenyben is minden téren megállja helyét, hogy akkor, mikor kultúrájával, műveltségével olyan helyet vívott ki magának a nemzetközi világ koncertjében, mely őt méltán, már történeti múltjánál fogva is megillette, hogy akkor érett gyümölcsként hulljon Ausztria ölébe. Választunk tehát, de remélhetőleg úgy, hogy Ausztriának minden időkre elmenjen a kedve attól, hogy a magyar nemzet ítéletét meghallgassa s belássa végtére azt, hogy semmit sem lehet egy olyan nép ellenében elkövetni, ami annak a népnek lelkűidével, egész politikai múltjával ellenkezésben áll. A „nép” és a válság. Magyarország valóban történelmi napokat él és a magyar nemzet zöme ezen korszakalkotó eseményekkel szemben olyan közönyösen viselkedik, mintha az egész ügyhöz semmi köze sem volna. A Haverda-botrány, a Polónyi-ügy, a primadonna kultusz sokkal nagyobb barázdákat szánt a publikum lelkében, mint a legaktuálisabb politikai kérdés. Fecsegnek nálunk is politikáról, de a közéleti kérdésnek csak a személyi részei érdeklik a publikumot. A tárgyi problémák mellett elsurran a magyar közönség. Alig nehány ezer ember foglalkozik komolyan a törvényhozás munkájával. De annál nagyobb az érdeklődés a politikai heccek iránt. Intelligenciánk és népünk túlnyomó része fagyos hidegséggel és öntudatlan közömbösséggel nézi az országgyűlés eseményeit. A magyar népet sem a sajtó, sem a politikai pártok fel nem világosítják a vitakérdések lényegéről. Minden müveit országból abból élnek a politikai pártok, hogy állandó kontaktusban vannak választóikkal és minden állásfoglalásukat argumentumokkal támogatják a közvélemény előtt. A magyar politikusok ezen a téren nagy ázsiai kényelemszeretettel sokat mulasztottak. Nálunk a nép feje fölött csináltak politikát Nem a politikai belátás, meggyőződés és tudás döntötte el a választók sorsát, hanem a hirtelenül termett tömeghangulat és a népszenvedély. Most is úgy vagyunk, hogy testvér a testvér ellen támad ádáz gyűlölettel, régi fegyvertársak a sárba tiporják a nép előtt a nemzet vezéreinek tekintélyét, a legjobbak becsülete és tisztessége a párt demagógia áldozata lesz és a nép belehecceli magamagát és az országot egy kilátástalan harcba, amelyben csak veszíthet a nemzet. Argumentumok helyett ötletekkel operálnak a nép előtt. A lapok tele vannak av ország állásfoglalásával, mintha a nép kettészakadt volna, mint a vörös tenger, pro és kontra nagy tudósítások jelennek meg arról, hogy az emberek jobbra, vagy balra fordultak. Ezzel szemben az az igazság, hngy a munkásság, parasztság és az iparosság a legbámula-A barátnők. Irta Ooaztenyi Jenő. A rügyfakasztó verőfényes tavaszi napon sütkérezett a két ezüsthaju matróna a nyirkos, harmatos gyeppart sarkában. Szorosan összekuporodtak és szívták az illatos balzsamos levegőt, ügyet sem vetve a sebesen robogó fogatokra és az előttük sétáló, cifra, úri népre. Borongó tekinteteikkel elrévedeztek a kéklő messzeségen, az egymásra toriadó, vakító fehérségű felhőkön és olykor nehéz sóhaj tört ki keblükből. Már jó ideig ültek szótlanul egymás mellett és legfeljebb annyiban adtak életjelt magukról, hogy esernyőik vashegyével kacskaringós vargabetűket róttak a homokba, a mikor végre egyikük megtörte a csendet. — Ma harminc éve Margit — mondá bánatos, lemondó hangon. — Minek ? — kérdé a megszólított érdeklődő hangon. — Harminc éve, hogy itt először találkoztunk. Margit szorgosan kutatni kezdett emlékei között aztán helybenhagyólag intett fejével. És a két barátnő gondolataiba merült. Igen ma van harminc éve, hogy a két barátnő először találkozott azon a keskeny gyeppadon. Ott látták és ismerték meg egymást először, ott tárták fel szivök titkát és elválaszthatatlanokká lettek ama naptól kezdve. Mert megszerették egymást. Akkor úgy történt, hogy Galambos Margit, a fiatal rendbehozta otthon szűk, fehérre meszelt szobácskáját és kötőkosarát a karjára véve, miután kétszer is megrázta a kilincset, hogy vájjon az ajtó jól be van-e zárva ? a napra kitett muskátli virágját a szomszéd mosónő gondjaira bizva siető léptekkel elindult a Városliget felé. Útjában nem találkozott senkivel, a járókelők mosolyogtak üde, piros arcán és a merészebb férfinépség tolakodó kíváncsisággal nézett utána. Némelyik talán csattintott is a nyelvével, de ő nem vette észre, csak haladt a maga utján kitűzött célja felé és érdeklődve nézte az épülő külvárosi házakat, ahol ritkábban szokott járni. Egyszere csak azon vette észre magát, hogy kiért a ligetbe. Hosszabb sétához nem szokott lába megérezte, hogy majd egy órája gyalogol és a iegelső üres padra leült. így miután egy ideig meredten bámult maga elé, kinyitotta a kosarát és miután kötését elővette, szorgalmasan munkához látott. Szabad ideje volt ama délután és ezt úgy vélte legcélszerűbben felhasználni, ha magának dolgozik és szükségleteit pótolja. Harapni valót is hozott magával, hogy ha a friss levegőn megtalálna éhezni, jóízűen falatozzon. Hirtelen felrezzent. Karcsú szőke nő állott előtte, reá szögezve mélységes dióbarna szemeit. — Jó napot. Megengedi ? — Kérem. És helyet foglalt mellette. Kisvártatva megszólalt a jövevény. — A nap erősen tűz. Nincs ellenére, ha a napernyőmet kinyitom ? — Óh! dehogy. — Es a két nő szorosan egymásmelleit ülve beszédbe elegyedett. A kis, jóformán még gyermek Mariska fokozódó érdeklődéssel szemlélte az idegen halvány arcát, finom hajlású orrát és parányi szájacskáját, de Margitban is mindjárt rokonszenvet ébresztett a fiatal leány nemes egyszerűsége. Rövid idő múlva bizalmasan csevegtek és a szép halovány asszony elmondta, hogy férjétől elvált, mert az miután elpazarolta az ő vagyonát rutul megcsalta és most zongora leczkékből él. Rokonai szívesen segélyeznék ugyan, de a mások jószívűségével nem akart visszaélni. Margit beszéd közben észre sem vette, hogy szomszédnője mily mohón nyeli minden szavát és lázas érdeklődéssel csüng ajakán. Égy szomorú emlék felelevenítésénél nagyott lélegzett és látni lehetett, amint arca mindjobban kipirul, tekintete melegebbé válik. Maris nem állta már tovább, annyira gyötörte a nyugtalanság. Hirtelen a beszélő hölgy szavába vágott. — Hogy hivták a férjét ? — Kondai Béla. A kérdező ijedten elhalaványult és feje lehanyatlott. — Az istenért mi baja ? — sikoltá Margit. — Semmi, semmi pillanatnyi rosszullét. A szőke asszony felugrott, hogy a közeli kutból vizet hozzon, de a remegő leány megragadta a kezét. — Ne fáradjon nem lesz bajom. — De hisz ön beteg ? — Nem ; nem is voltam még soha. — Akkor mitől lett rosszul ‘ — Mert említeni hallottam. — Kit? — A férje nevét. — A férjem nevét ? — kérdé tágra meresztett szemekkel Margit. — Igen. — Hát ismerte ? — Fájdalom, nagyon jól. — Ah beszéljen kérem, könyörgök, És a sápadt halovány leány nem kérette magát. Beszélt Margitnak férjéről, arról a könynyelmü, fickóról, mikor még nőtlen volt. S az öreg Kondaiéknál volt nevelőnő, kik örökbe fogadták két legkisebb unokájukat, korán elhunyt egyetlen leányuk gyermekeit. Béla jogász volt akkor és szünidőben otthon
