Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)

1910-08-25 / 36. szám

V. évfolyam. 36. szám. Megjelenik minden csütörtökön. LOSOHC, 1910 augusztus 25.

ELŐFIZETÉSI ARAK ÉPEIÉI iÉSSBBE hUIa lÉ lÉ g&pRfe, ÉS fi fi 9& gfiRA BM jÉfÍ|« SZERKESZTOSEG :

HELYBEN: fltf JnK Bg gi Sgj bKfl SB fm Hl WB BB MB H hB SH 99 Losonc, Kossuth L.-u. 69

S££i£ = £ I B 111 11 Ili 81 li 111 #.11

sEi^i I ||\!|p| I li piIlii'®®

továbbá nógradmegyei Hi HH aBpS •/|É MB Wm H ML# H gjSp Sägl ífes' BjPI Ég“ -Mtl ÁSf* EB BBS M3 ^B désére vonatkozó fel-^^LuUulllll UUUIIU =

Egyes ^ fi fiÜF fi ffMlwy fi fi ^fifi

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

A pénz.

Nemsokára vége a nyárnak. A bő és gazdag aratás sok csillogó reményt váltott valóra: a becsületes magyar termőföldek, melyek anyagi boldogulásunk magvát hordják méhükben, aranyos kalászokat hoztak és a nyugalmas jólét és gazdaság délibábját varázsolták szemeink elé.

A nemzeti politika vetését elverte a jég; a magyar nemzet fölött őrködő magasabb hatalom gondoskodott tehát arról, hogy a kétségbeesés ne legyen úrrá a romlásnak indult, elbágyadt nemzeten. A kedvező aratás jó volt egy kis vérkeringőnek a politika nyomorúságaitól eltespedt tagokba, a fölvidult ország tudatára ébredt legalább erejének, képességeinek és hatalmának és ettől nincs már messzi a nemzeti önérzet fölébredése sem!

Jó volt az aratás. Adjon az Úristen sok bő esztendőt a magyarnak s lehet mégegy kis reménységünk arm, hogy vergődő tagjainkat fölszabadítsuk a ránehezedő osztrák közgazdasági bilincsek súlya alól.

Az üzleti élet lassanként fellendül. A szeptemberi időszak megindítja azt a kereskedelmi áradatot, mely az értékek kicseréléséhez vezet és mely a termelőknek, vevőknek, közvetítőknek egyaránt anyagi sikereket biztosíthat.

Elkezdődik tehát a pénz szerepe. A csöndes nyugalomban heverő tőke megkezdi körútját a világpiacon, hogy iparkodjék a hozzáfüződő igényeket kielégíteni. És az egész ország kereskedelmének, közgazdaságának és anyagi boldogulásának sorsa függ attól, mennyire képesek a pénzügyi világ intézői a hitelkeresők igényeivel számolni és az egyre növekvő keresletet annak megfelelő olcsó kínálattal kielégíteni. Olcsó kínálattal! Mert a drága tőke, melyet a kereskedelmi és ipari világ nem érhet el máskép, csak horribilis kamatok magasságain keresztül, ahelyett hogy támogatója volna, megölője a segítségére szoruló közgazdasági világnak. Ekszisztenciákat tesz tönkre és anyagi romlásba kergeti az országot.

A mi pénzügyi sorsunkat a közösbank intézi, melynek szabadalmát a mai kormány most igyekszik meghosszabbítani. Valljuk meg, elég jól intézi — a maga szempontjából. A mi szempontunkból — az ország szempontjából - kevésbé. A közösbank jól megalapozott intézet és a hiteligényeket nagyszerűen tudja kielégíteni, ha akarja. És itt a bökkenő. Ha akarja! Am a közösbankot, mely a magyar érdekekkel vajmi keveset törődik, ha az nem harmonizál az ő üzleti érdekeivel, az osztrák politika szerepvivői irányítják, nem csuda tehát, ha mi magyarok vagyunk az utolsók, akik anyagi érdekeink biztosítását az Osztrák Magyar Bank utján elérhetjük és az elsők, akik mindig a rövidebbet huzzuk. Pénz van kvantum szátisz, de fizetünk is olyan kamatot, hogy a hátunk borsózik tőle. Pénz van, az tagadhatatlan. Az adóköteles jegyforgalom most júliusban is körülbelül 80 millió koronát tett ki, de miként lehet hozzájutni ? Igazán nagyon nehezen. Az

angol vagy francia nemzeti bank 1— 2°/0-os rátájához képest a mi közös bankunk 3V2—4°/0-os kamatlába amúgy is elég magas, de még ha a tőke igy elérhető volna! De hát a közvetítő bankok! A közös banknak, ennek az arisztokrata testületnek az a hibája, hogy nem keresi a közvetlen összeköttetést a kis emberekkel és csak a nagyobb bankokkal és kereskedelmi házakkal való üzleti viszonyra helyezi a fősulyt. A hitel biztonságának és a lehető veszteségek elkerülésének szempontjából ez érthető, de hol itt a nemzeti és közgazdasági érdek kielégítése? Lám a francia nemzeti bank! Az a kis emberrel, szatócscsal, iparossal, földmivelővel is közvetlenül lebonyolítja üzleteit és nem fél attól, hogy az általa elfogadott 20 vagy 100 frankos váltócska üzletkezelésében zavarokat fog előidézni. Ez a bank a nemzet pénzügyi napszámosa és kezét ott tartja az ország egész közgazdasági életének ütőerén. Ilyen nemzeti bankra volna szükségünk nekünk is, hogy kereskedelmi életünket arra a fokra fejlesszük, mely lehetővé tegye gazdasági erőinknek hatalmas lendülettel való kibontakozását s evvel kapcsolatban erkölcsi és anyagi függetlenségünket.

A pénz egyelőre 'drága és egyre drágább lesz. A katonai moloch céljaira szolgáló milliók, függő kölcsönök és egyéb adósságok a bankrátát körülbelül 41/2%"'g fogják felsrófolni. A jó aratás ellensúlyozásául. Mert az Úristen nem bottal veri a magyart, hanem kamatokkal!

Újságírók mint kormányférfiak.

Közli Sztudinka Ferenc

a Magyar Ipartörténet szerkesztője

A második császárság hires újságírója, Emil de Girardin, aki mindenáron miniszter akart lenni, gyakran emlegette, hogy „huszonnégy esztendeig újságírónak lenni nem ér annyit, mint huszonnégy óráig gyakorolni a kormányhatalmat“. Ezt a kijelentést ragadja meg Jules Claretie, hogy ismert szellemes modorában elcsevegjen azokról az újságírókról, akik kormányra jutottak.

Girardin mondásában — úgymond Claretie — van valami keserűség, mert bántotta, hogy nem tudja megvalósítani mint államférfiu azokat az eszméket, amelyeket mint újságíró propagált. Úgy mondják, hogy Girardinnak mindennap volt valami eszméje; eszerint rendeletekből olyan készlete lehetett, amely bizonyára tovább tartott volna miniszterségénél. Alapjában véve Girardin csak ismételte Viktor Cousin egy mondását, amely szerint az „irodalom minden álláshoz elvezet, föltéve, hogy idejéoen fölhagynak vele“. Csakhogy ez a mondás nem helyes. Az iró a legszabadabb ember, föltéve, hogy független. Az újságíró pedig a leghatalmasabb, ha beéri azzal, hogy csak ujságiró legyen. Igaz, hogy kritizálják, de elsősorban Ő kritizál mindenkit. Ő „csinálja“ a többieket, ő terjeszti a kezdők dicsőségét és ő szilárdítja a hatalmasok tekintélyét. Az ő tintatartójában van gyakran a kormányok sorsa. Lockroy, aki újságíróból lett tengerészeti miniszter, egy felköszöntőre, amellyel az újságírók bankettjén ünnepelték, igy válaszolt : „Szeretem és csodálom önöket, de egyúttal félek önöktől. Ha a kamarában önök mellett elmegyek, aggódva mondogatom magamban : ezek az én biráim, az én uraim. Ha ők beszélnek, nekünk hallgatnunk kell és ha ők

támadnak, földre terítenek minket. Mindazt a jó szándékot, amit mi a szószékre hozunk, ők már előbb és gyakran sokkal jobban fejtegették lapjaikban. Mi a beszédeinkben csak azt ismételjük, amit önök cikkeikben már megírtak. Mi az önök visszhangja vagyunk. Ezért félek ettől a mindennapos bíróságtól, a sajtó legfőbb itélőszékétől, amelyet ezennel köszöntök.“

Azt lehetett volna erre felelni, hogy a világ összes újságcikkei nem érnek annyit, mint egy képviselőházi beszéd, mely azt eredményezi, hogy elfogadnak egy indítványt és törvénnyé lesz az a javaslat, amely újságírótól származik.

Valami igazság mégis van Lockroy szavaiban. Vannak olyanok, akik az állami hatalom birtokában is megtartják azokat a tulajdonságokat, amelyek a jó újságírót teszik. Állítom, hogy ha a közügyeket mindig oly jól vezetnék, mint némely nagy újságot, akkor a politika egyszerűbb és hasznosabb volna. Sokkal nehezebb egy részvénytársaság közgyűlésén elnökölni, mint egy népgyülésen. Mert a részvényesek követelőbbek, mint a választók. Chataubriand büszke volt reá, hogy ujságiró, Clémenceau és Briand bizonyára szintén büszkék, hogy mint miniszterek, újságírók maradtak. A politikát ma világos nappal kell csinálni és ezt az újságírás tette. Az újságírás Röntgen előtt fedezte föl az X sugarakat, amelyekkel bevilágít a legsötétebb zugokba. Épp úgy mint a bírák, ő is vizsgálatokat vezet és gyakran eléjük vág. A gonosztevők nálunk a vizsgálóbirót „a kiváncsinak“ nevezik A mai társadalomban „a kiváncsi“ az ujságiró.

■ mi köztársaságunkban nincsenek többé királyok, de vannak újságírók, akik valósággal uralkodói korunknak. A képviselők bizonyára igen hatalmasak, de amennyiben a polgárok vagyona és jövője tőlük függ, ők viszont az újságíróktól

függenek és én kérdem, miféle érdeke lehet egy hatalmas újságírónak, hogy képviselővé legyen, amikor tolla utján minden képviselő a kezében van. Igaz, hogy lehet egyidejűleg ujságiró és képviselő. Ebben az esetben a legnagyobb hatalmat gyakorolja. Lapjával csinálja a közvéleményt, a kamarában uralkodik a minisztereken. Igazában hatalmasabb, mint a cár a palotájában. Es miért cserélné el ezt az abszolút hatalmat ama relativ hatalommal szemben, amelyet kormánynak neveznek. Vannak emberek, akiknek legfőbb becsvágyuk, hogy miniszteri székben üljenek, kegyelmes urnák hivassanak és egy sereg kérelmezőt lássanak maguk körül. Vannak olyanok is, akik arról álmodnak, hogy egyetlen miniszteri tollvonással keresztülvigyenek minden reformot, megszüntessenek minden szenvedést, megjutalmazzanak minden érdemet. „Nem tudna engem valami zseniális emberre figyelmessé tenni“, kérdezte tőlem egyszer a szépmüvészetek egyik minisztere. Ugyanaz volt, aki nemsokkal reá azt mondta Dumas Sándornak : „csak egy kívánságom van még, hogy minél előbb kiszabaduljak ebből a pokolból“, amire Dumas azt felelte : „Amely az ön jó szándékaival van kikövezve“. Vannak újságírók, akik miután közelről látták a nyomort és maguk is büszkén éltek szegénységben, mint miniszterek remélik, hogy számos sebet gyógyítanak. — De csakhamar be kellett látniok, hogy a kérelmezők serege sokkal nagyobb, semhogy valamennyit ki lehetne elégíteni.

Ha megfigyeljük a legutóbbi évszázad politikai történetét, azt lehet mondani, hogy korunk eseményeit az újságírók irányítják, Gladstone úgy jellemezte a tizenkilencedik századot, hogy az a munkások évszázada és bizonyos tekintetben igaza volt. Én a huszadik századról azt mondanám, hogy ez az újságírók évszázada lesz. Ezt azon-