Losonci Ujság, 1910 (5. évfolyam, 1-55. szám)
1910-04-28 / 17. szám
V. évfolyam. 17. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1910 április 28. ELŐFIZETÉSI ARAK flBBÉ gflHfe r B9R fűk M 4Éjp|É|' fjt fɧ S ||| |f||, áBBl SZERKESZTOSEG i HELYBEN: ■ B H T UH WB B HB iS « » B RI BR H B H B R§ Losonc, Kossuth U-u. 69 WzZAE r: I lllllltilll I 1 Ili III —I m ii II11iIm továbbá nőgráclmegyei ^H ^H ^H Hj |flS HH tffK |K> |3S| BS EX SB |lfg KB W Ui£jH H| ^H désére vonatkozó fel-Lull UHUI UUUHU = Egyes szánt ára 20 ^^^F t MF BP W W ^R^F ^RRP RP A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. A jótékonyság nálunk. Magyarországon is van annyi jótékonysági egyesület, mint más kulturállamban. Mégis, megdöbbentően lehet konstatálni, hogy jótékonysági egyesületeink vajmi kevés eredményt tudnak felmutatni a jótékonyság terén. Azt sem lehet mondani, hogy tehetősebbjeink nem adakoznak. Sok-sok millió folyik be a jótékonysági egyesületek pénztárába és mégis irtóztató a nyomor az országban, ezek az adományok nem jutnak rendeltetésük helyére, a szegényekhez, a nyomorgókhoz, az igazán arra szorultakhoz. Nem akarunk meggyanúsítani egyetlen jótékonysági intézményt sem. Annál kevésbé tesszük azt, mert van az országban nehány jótékonysági egyesület, amely igazán hiva^ fásának él, amely az adományokat okosan és célszerűen tudja elhelyezni a szegények között. Ezeknek az intézményeknek a nevét áldják és imáikba foglalják a szegény emberek. Vannak azonban — igen szép számmal — üzleti spekulációra alapított jótékonysági egyesületek is. Hiszen juttatnak ezek js alamizsna filléreket nagy gőgösen nehány szegény embernek, de — magyarán mondva — a tejfölt ők szedik le. Az igazgató, a titkár, az aligazgató, a felügyelő, a könyvelő, a levelező, a sajtóember, stbiek horribilis fizetéseket húznak és automobilon járnak. Nem akarunk senkit meggyanúsítani. De ahogy nálunk Magyarországon a jótékonyság gyakorlása folyik, az legalább is meglepő és egyúttal kétségbeejtő. A Gyermekvédő Liga mint minden évben, az idén is megfogja tartani az úgynevezett gyermeknapot. Eddig ezek a gyermeknapok remekül jövedelmeztek a Ligának. Adakozott mindenki, szegény és gazdag egyaránt, mert hiszen arról volt szó, hogy minden fillér egy-egy elhagyott gyermeket támogat, akit a Liga vesz gondjai alá. De ezután alighanem befagy a gyermeknap. A Ligának tavalyi botrányos sorsjátéka még mindenkinek élénk emlékezetébe van. Nagy garral hirdette akkor a Liga, vagy hirdették mások a Liga nevében, hogy minden sorsjegy tulajdonosa egy értékes arany vagy ezüst tárgyat fog nyerni. Özönével vették akkor az emberek a sorsjegyeket. Milliók folytak be e sorsjáték révén. Még a legkisebb faluba is eljutott a Liga sorsjegye, mert mindenki felült a nyeremény, az értékes nyeremény biztosságának. És megtörtént a sorsolás. Szent István napján nincs annyi idegen a fővárosban, mint akkor volt. Feljöttek a nyereményért. Szép kis nyeremények voltak ezek. A legértékesebb nyereménytárgy megért vagy harminc fillért. Az emberek káromkodtak, a Liga pedig a markába nevetett. így dolgozik nálunk a jótékonyság, így utazik a jótékonyság a hiszékeny emberek zsebére és igy járja le magát szép lassan. Külföldön bizony nem tarthatna több gyermeknapot a Liga. Nálunk igen. Csakhogy az idei és tavalyi gyermeknap között különbség lesz. Ha nem másban, hát a bevételben. A századrészét sem fogja a Liga bevenni annak, amit tavaly bevett. Bár filléreket kérnek Ligáék, az emberek mégis meg fogják gondolni, hogy adakozzanak-e egy olyan egyesületnek, amelynek botrányos sorsjátéka még a gyomrukban van. A Ligáék már megkezdték akciójukat. Nem kisebb ember, mint Rákosi Jenő ir az érdekükben cikkeket a lapokban. Szépen, lendületesen, szivhezszólóan ir az újságírók atyamestere. És mégis... érezni, látni lehet, hogy az idei gyermeknap nagy kudarccal fog végződni. A politika szennye. A képviselőválasztás határideje ki sincs tűzve s már is országszerte a jelöltek és önjelöltek kerületeket foglaltak és hirdetik, hogy megválasztásuk több mint bizonyos. A képviselőválasztási mozgalmak minden országban, több-kevesebb emberi szennyet dobnak felszínre, de talán nálunk a legtöbb szennyel jár a politikai dulakodás. Ennek természetes oka egyfelől politikai viszonyainkban, másfelől nemzeti elszegényedésünkben, harmadik felől a stréberkedő korszellem rejlik. A mi politikai viszonyaink egész Európában a legsiralmasabbak. A muszka viszonyoknál is siralmasabb, mert ott a „legalkotmányosabb“ uralkodót és a „legalkotmányosabb“ parlamentet nem emlegetik s igy még se űznek olyan szemfényvesztő játékot a néppel, mint nálunk. A mi alkotmányosságunk mindig akkor tűnik ki klasszikus hazugságnak fényességével, mikor a mi érdekünk szembe kerül Ausztria érdekeivel. Amikor a képviselőválasztási mozgalmak megindulnak és a wieni köröknek olyan többségre van szükségük, amely többség rekompenzáció nélkül ad mindent és nem kér soha semmit. Ez a többség mindig erőszakosság, összevásár ás, presszió és más hasonló eszközök segedelmével szerezhető meg. Mert a szabad, a törvényes, az alkotmányos szellemben véghez vitt képviselőválasztási akció, soha sem adna többséget a wieni körök által a nemzet nyakára küldött kormánynak. Ezért indult meg már most előre, nálunk is, A fosztóban. Rég lejárt már a csókok ideje S az ölelésé egyre késik A legelső nagy boldogságig, Az utolsó nagy szenvedésig. Meglesz-e ? Hisz ti nálatok most Anyád s a lányok éjszakáznak. Valahogy szúr a párna tolla. Nem jól vetették meg az ágyad. Fölkelnek mind és lámpát gyujtnak. A párnád tollát mind kirakják. És fosztják, könyes szemmel fosztják : Az álmatlanságod siratják. Keresik azt a bántó tollat. Az anyád mondja: «Én megleltem!» (A fejed hová hajtod most már? ’Sz pozdorjává tépték a lelkem.) Itthon. Itt, ami seb: csak csöndesen fáj, Nem vadul. Föl föl nem szakad. Lassan talán hegedni is fog, Csak akkor sírnom nem szabad. Itt, a mi köny: pohárba hull mind. Itt, a mi sóhaj: zajba vész. Ami szövi a bánat fáklyát: Itt egy tétlen halotti kéz. Falusi történet. Irta Pálffy István. A halál keze láthatatlan . A bánat fáklya szenvedés Tegyenek kacagó ajkamra, Te csititó halotti kéz! Fél lábú koldus jött hozzám panaszra, mert kidobták a korcsmából. Elhivattam a legényt, aki bántotta. A községházánál voltunk, balról a jegyző ült mellettem, jobbról meg a biró, szintén megelégedetten hajtogatták fejüket. — Látod, látod, — fedettem a legényt — most megint magadnak csináltál bajt. Pedig már sokszor akartam javadat Miért nem hallgatsz hát a jó szóra ? — Nem lőhet, mer mindig úgy csinálódik ki a dolog, hogy én maradok benne — mondta panaszos hangon, fejét lecsüggesztve. Kalapját forgatta a kezében, néha felvetette reám szemeit, mintha titokban a gondolatomat akarná kitalálni, aztán kitekintgetett az ablakon, mintha várna valakit. Vársz valakit ? — kérdeztem tőle ? Nem. Hát miért nézegeted az alblakot minduntalan ? Szilágyi Dezső. Hát . . . csak. Félsz tőlem ? Nem . . . Hiszen jó embör. Pedig megérdemelnéd, hogy . . . Hej 1 . . . Úgyis megvert már engem az a fölséges atyauristen. Mikor ezt mondta, mélyen sóhajtott és durva ingujával megtörölte nedves szemeit. Megsajnáltam. Mégis van benne egy szikra jóérzés. Nem vadul el egészen. Egy ideig néztem és láttam róla, hogy valami fáj neki. Mintha vonaglott volna az arca, úgy látszott. Valahányszor szóltam hozzá, mindig sóhajtott. Ott hagyott a biró, utóbb a jegyző is. Ők is sajnálták a tagbaszakadt legényt, de nem akarták, hogy meglássa rajtuk. Inkább kimentek. Fölállottam és a legény elé mentem. Megfogtam a kezét. Durva és repedezett volt. — Milyen piszkos a kezed, miért nem mosod gyakrabban ? — Ilyen volt eddig is . . . — Az inged is szennyes . . . — Nincs, aki kimossa . . . — A nadrágod rongyos . . , — Az én ruhám mindig ilyen volt. — Hát miért nem dolgozol többet ? Aztán vennél magadnak egy-egy darab ruhát. — Hát iszen igy is dolgozom, de ha nem kerül. — Mert megiszod. — Az is csak kell . . . más is iszik. — Hány esztendős vagy ? — Most mennék sorozatra. — Ettél-e már valamit ma ? — kérdezem tőle, másra terelem a beszédet, mert láttam, hogy a legény mind jobban elkedvetlenedik. — Ma nem még. Ma nem ettem, de tegnap megkináltak a Vargáéknál. — Ott voltál dologban ? — Ott is, meg máshol is. Olyan vagyok én tisztelettel, mint az ágról szakadt madár. Anyám nincsen, az apám mindig korcsmában lakik, én meg itt, hol ott, ahol befogadnak. — Hát aztán mért dobtad ki azt az embert a korcsmából — tértem át végte a tárgyra. Nem szólt, csak lesütötte szemeit. — No, mért dobtad ki ? — kérdeztem mégegyszer tőle. — Azért kérőm, — mondotta — mert azt mondta, hogy . . . Elhallgatott. Látszott rajta, hogy nehezére esik kimondani. Biztatom.
