Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-01 / 13. szám

IV. ÉVFOLYAM. 13. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN.____ LOSONC, 1909. ÁPRILIS 1.

”” ”

Községek, egyesületek, ^H ^jjjn HB jsif J|i| fii §3 f|Ij fifi BBa jljl ffl gB nyék és^a lap szétküí*

továbbá nógrádinegyei HK flj |H tiBjt

BB fflm mm fBBB JgW? SH BB mm »1| fiBg HB ^mk, BB é|mi wall M DB elésére vonatkozó íeltanitók és körjegyzők ^H BB ImÉi MB j$f£í 1®S «Im jSB is$M BH| n| BH Hm

M ^H szólalások intézendők.

egyesülete tagjai részére ^H HB 'BBk JTO BH Jp tjggS |^|Í ffli jjH HH| HB ^

Egyes szám ára 20 fii. ^HhB^ ^j^BSflP nfilB 88 |h| BHHffif JgÉÉi K Hh

Jh falban.'

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Vége a türelemnek.

(ff) A legutóbbi időben sok szó esik Losonc városáról, sajnos azonban, nem olyan helyeken, hogy annak mi örülhetnénk. A magyar állameszme és édes hazai nyelvünk ellenségeinek hadi térképén Losonc városa, mint a magyarság sziklaerős és bevehetetlen erőssége szerepelt. És ellenségeinknek vakmerőségét, elszántságát legjobban jellemzi az, hogy a mi színtiszta, magyar városunk ellen intéznek most hadjáratot, egyes, türelmünk által vérszemet kapott pánszláv izgatok.

Szomorú és kedvezőtlen változása ez az időknek. Ezeréves hazánk fennállása óta lakunk együtt tót testvéreinkkel. Egymással sohasem volt bajunk, s ha valamikor elő is fordult, mint 49-ben, valamelyes eltérés, azt is csak gonosz idegen befolyás ármánykodása eredményezte. Békésen, háborítatlanul, egyenlő jogokat élvez, egyenlő kötelességeket viselve éltünk egymás mellett. Eltanultuk egymás nyelvét, de azért a magyar megmaradt magyarnak s a tót sem veszített semmit faji jellegéből. És tót testvéreink büszkén vallották magukat magyarnak, jóllehet nyelvünket nem is bírták teljesen.

Ilyen barátságos jó viszonyban éltünk tót testvéreinkkel; olyan szép egyetértés volt ez, mely csak két különböző nyelvű nép igazi jóérzése és őszinte rokonszenve által keletkezhetett.

Eddig csak hírből ismertük a nagyszláv ábrándozók borzasztóan ostoba programmját, fontosságot azonban nem tulajdoníthattunk neki, mert hiszen tudtuk, hogy ez egy céltalan, és minden reálisabb alapot

nélkülöző s végeredményében elérhetetlen célú mozgalom.

Ezen mozgalom agitátorai által felkavart békétlenség hullámai azonban már hozzánk is eljutottak. Napról-napra kapjuk a híreket, hogy ezen lelketlen agitátorok a mi derék tót testvéreink jóhiszeműségét kihasználva, furfangos eszközökkel, alattomos utakon lopják ki szivükből a magyar haza iránt tartozó hűségüket. Működésük káros eredménye immár megdöbbentő mérveket ölt.

Hozzájárul ehhez az, hogy ezek a lelketlen emberek a »Népjog« és a »Slovensky Tyzdenik« című lapok révén itt a mi magyar hazánkban mernek támadni, rágalmazni, hogy őrlő szűként aláássák ezeréves hazánk biztos várát.

De van a mi türelmünknek is határa! Ki fogjuk ragadni tót testvéreinket az izgatok körmei közül. Meg fogjuk őket menteni a további rászedéstől a saját érdekükben^!

Ez a feladat pedig Losonc város társadalmára hárul. A nógrádmegyei pánszláv terjeszkedési Campagne székhelyéül Losonc városát szemelte ki az ellenséges pánszláv tábor s innen akarja dirigálni édes magyar nyelvünk és hazánk ellen felvett áldatlan harcait; e városból, amelynek falai között már itt van egy megbízható emberük, a nógrádvármegyei pánszláv invasió vezére.

Ilyen szégyent nem tűrhet el Losonc rendezett tanácsú városa! Ne nézzük hát tovább is indokolatlan türelemmel ellenségeinknek e város falai között való féktelen tobzódását, fogjunk össze és egyetértve, radikális eszközökkel verjük vissza a mi édes magyar hazánk ellen intézett támadásokat.

Ipartestületi közgyűlés.

A losonci általános ipartestület f. évi márc. hó 21-ik napján tartotta XXIV.-ik évi rendes közgyűlését a testület Erzsébet-utcai házában lévő »Polgári Kör« olvasótermében Kujnis Gyula ipartestületi elnök elnöklete alatt. A közgyűlés megnyitása után az elnök üdvözölvén a nagyszámban megjelent ipartestületi tagokat, tartalmas beszéd kíséretében vázolta az ipartestütet lefolyt évi működését. Visszapillantást vetett a múlt idők ipari rendszerére, összehasonlítást tett a régi céhrendszer és a jelenleg érvényben lévő ipartörvény között s utalt a kisiparosok akkori és jelenlegi helyzetére. De csak azért ment vissza

— úgymond — a régi ipari élet tiszta, romlaltlan világába, hogy onnan egy igazsággal térjen vissza, azzal az igazsággal, hogy a kisiparosság úgy a múltban, mint a jelenben is, az igaz hazafiság és a magyar nemzeti eszme, önzetlen, áldozatkész és odaadó szolgálatában mindig kiváló helyet foglalt el.

Szomorúsággal látja azonban, hogy az utóbbi időben itt-ott észlelhető tünetek, amelyek a szocializmus térhódításáról tesznek tanúságot,

— nagyon alkalmasak arra, hogy a kisiparosság reputációját megcsorbitsák. Nem arról a szocializmusról szól, amely a társadalomban fennálló s hárhoztatandó egyenetlenségek nivellálására, vagy az egyéni szabadságnak a közmorál keretein belül való teljes kiterjesztésére irányul, mert hiszen ezen nemesebb értelemben mindnyájunknak szociálistáknak kell lennünk. Ettől nem is félti a kisiparosokat, hanem óva inti őket azon tévtanoknak befogadásától, melyek istent s hazát megtagadva, híveiket a kosmopolitizmus szégyenletes posványába rántják le.

Megemlíti aztán, hogy egy pár losonci kisiparos megalakította Losoncon a Kisiparosok Orsz Szövetségének fiókját, de ezen szövetségről azt sem tudja, hogy mi a célja s hogy miért kellett ezt megalakítani, mikor az iparosok mindennemű érdekeinek leghathatósabb módon és legmesszebbmenőleg éppen az általános Ipartestület van hivatva érvényt szerezni. Annál érthe-TÁRCA.

A jövő.*)

»Vulkán tetején táncolunk — de táncolunk«, irta a francia követ 1830-ban Lajos Fülöp báljáról és nem találok hasonlatot, mely jobban jellemezné mai életünk folyását, mint e szarkasztikus, de akkor szomorúan igazolt szavak.

Igaz, a mi táncolásunk egyelőre véget ért és a farsang lezajlásával beletörődtünk a böjti napok egyformaságába, amikor egyéb mulatság hiján egy-egy ilyen egyleti összejövetelre sikerül megnyernünk a közönséget, mely gyanútlanul hozza áldozatul idejét és obulusait, hogy ezt az én böjti prédikációhoz hasonló felolvasásomat egyéb, sokkal mulattatóbb dolgok közepette — meghallgassa.

Ha unalmas és talán kissé keserű szavak fognak elhangzani, előleges mentségemül br. Kemény Zsigmondra hivatkozom, aki azt mondta, hogy »a tett becse a szándék által határoztatik«, és kérem, a nagyérdemű közönséget, bármiként vélekedjék is a részemről elmondandók felől : tekintse a szándékomat, mely őszinte és jóindulatú.

Nem akarok a társadalmi élet folyásának, a vulkán tetején folytatott vigságos életnek és mindannak, ami ezekkel oly szorosan összefügg, mélyebb fejtegetésébe bocsátkozni, csupán arra

*) Ezen nagyérdekii felolvasást március hó 28-án tartotta Vinkler Anna polg. leányiskolái igazgató az ág. ev. nőegylet ünnepélyén.

rámutatni, ami kell, hogy mindnyájunk szemébe tűnjék, hogy mulatunk, hálózunk, lakomázunk, »isszuk a bort nagy poharakkal, énekelünk vigasság tevő szerszámok mellett«, járunk cifra köntösökben s mindezt anélkül, hogy az erre való móddal rendelkeznénk ; hogy szerény jövedelmünk, egyszerű társadalmi lielyheztetésünk és ezekhez nem mért úrhatnám hajlamaink mellett nincs elég józan mérsékletünk, hogy igényeinket a hozzánk hasonló társadalmi állású és vagyonú emberekéhez mérnök, de rendesen azokkal akarunk egyformáknak tartatni, kik mindenképpen felettünk állanak és igy életünk veszedelmesen hasonlít és emlékeztet azokra a festet falvakra és városokra, melyekkel Potemkin Katalin cárnét elkápráztatta, de melyek mögött ott rejtőzött a szegénység és nyomorúság.

Társadalmunk szerényebb középosztályában, a mint magunkat nem kis adag hypokritasággal kellő alkalommal nevezni szoktunk, az életmódnak, a háztartási igényeknek, a nők öltözködési kedvteléseinek olyan szertelenségeivel találkozunk, mely nemcsak gondolkozóba ejt, de megdöbbent és azt kérdezzük, hová jutunk úgy gazdaságilag mint erkölcsileg, ha ez a hazugságra épített, máról hónapra való élet még fokozódik ?!

Ne higyje a mélyet tisztelt közönség, hogy a gáncsoskodásban kedvem telik és ne tartson elbizakodottnak, hogy gyenge erőmmel talán társadalmunk reformálását tűztem volna feladatomul, — nem, mert ez jelen szerény vállalkozásom keretén úgy is kívül esik és mert nem érzem sem hivatottnak, sem feljogosítottnak magam arra, hogy öntudatos, szabad elhatározó képességgel felruházott és gondolkodó egyének életét és cselekedeteit boncoló késem alá vegyem, — meg aztán kiki úgy kovácsolja meg sorsát, a hogy az neki legalkalmasabb, — csupán arra akarok rámutatni, milyen szomorú az, mikor az ilyen könyelmű, minden iózan alap híjával való életmódnak azok esnek áldozatául, kik maguk sorsa felett nem rendelkeznek és igy mások hibájának következményeit kénytelenek elszenvedni a gyermekek.

Mert hagyján, ha azok vetik bele magukat a számítás nélkül való könnyelmű életbe, a kik csak önmagukért felelősek, de keserű igazságtalanság, ha a gyermekek bűnhődnek szüleik hibájáért, mely aztán helyrehozhatatlan. És a könnyelműség sehol sem boszulja oly kérlelhetetlenül meg magát, mint mikor reánk bízott kiskorúak jövőjének biztosításában követünk el mulasztást, és annál szomorúbb, ha a baj okozói ezt már nem látják, uem tudják, — hiszen a gyermekek sorsának mostohasága csak akkor igazán rettenetes, mikor a szülők már nincsenek mellettök és akkor bontakozik ki a maga borzalmasságában, mikor az elhagyatott gyermek szülői gyámolitás nélkül marad.

A szülő tartozik gyermeke neveltetéséről gondoskodni, — és pedig úgy gondoskodni, hogy az akkor, amikor a szülői gyámolitás véget ér, saját erejéből is megé hessen és se rokonának, se idegeneknek terhére ne essék.

»Az oroszlán annyit ragadoz, a mennyi az ő kölykeinek elég; vadakat fojt meg — megtölti barlagját ragadmánnyal és rejtekhelyét prédával az ő fiai számára« és csak az ember nem érez nyugtalanságot, ha elhagyatott gyermekének sorsára gondol?‘