Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-25 / 8. szám
fi ifi^^ fit A fi fi fi fi ^fijfi Negyedévre 2 kor. fii. |l BS BE jÉi ■! B jffijVs fi SjÉl jfi ifi Bf SB Bl fij fi Bj közlemény intézendő. , ■ IImr 11 mm 1^1 i| | y I I1 Negyedévre 2 kor. 50 Hl. fij fii fi fififi fi fi fi B jfi fik fijfi H hová jaz előfizetések, y s r J-, ""»g '.'íl i !•-, H BB gj| j|la ||p| jjja Ifi ^g|f| nem1"1, pénzküldeméegy esü lete ^tagjai Neszére ^fi I |gg ||j| |||| fi|É ||||| l||i Ifi |||| M B| Ifi j||| fi B ' «1 a. ok intézendő a. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. 8. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. _____LOSONC, 1909. FEBRUAR 25.Az akna. Mikor Deák Ferenc 1867-ben a kiegyezést megcsinálta, valószínűleg a nagy természet háztartásának törvényeiből a symbiosis, ez együttélés törvénye lebegett a haza bölcse szemei előtt. Ezen természettörvény szerint két különböző faj egyedei egyesülnek azért, hogy a létért való küzdelem nagy harcában egymással szövetkezve, közösen egyesült erővel inkább rnegküzdhessenek a létezésüket fenyegető erőkkel és ellenállásokkal, mintha életüket teljesen önállóan és egyedül folytatnák. Ez a természeti jelenség a symbiosis, melynek jellegzetes jellemvonása az, hogy a benne élő és szövetkezett két egyén együtt él, közösen él, a nélkül, hogy fajilag össze tartoznék, és a nélkül, hogy közös életfenntartási törekvésében egymásnak kárára volna. 1867 óta sajnos 32 évi szomorú tapasztalat megmutatta, hogy az a viszony, melyet mi Ausztriával fentartunk, nem symbiosis, nem együtt élés, hanem kifejezetten a természet világából vett másik törvény képmása, az élősködés, parasitizmus. Az élősködés természettörvénye szerint az egyik faj rá van telepedve a másikra, és annak rovására él, fejlődik és erősödik. A szenvedő alanyt ebben a kellemetlen viszonyban »gazda egyénnek/; a ráragadt és a gazda rovására élősködő, fejlődő fajt parazitának nevezik. És a természet törvénye az, hogy a parazita sohasem válik a gazdaalany előnyére, hanem mindig annak kárára, lassú kiétélésére vezet. És gazdaalany bármely lassan, bármely észrevétlenül napról-napra gyengül, sorvad, inig végül, ha élősködőjétől nem menekülhet, akkor elpusztul bele. Éppen ezért künn a szabad természetben minden parazitát tartó gazdaalany, igyekszik rettenetes vendégétől, a parazitától menekülni, és a létfentartás természetes ösztöne alapján, a létérti küzdelemben mindent, elkövet, hogy parazitájától szabaduljon. És e törvény alól a földteke háztartásának életében nincsen kivétel. Deák Ferenc nem gondolta és nem láthatta előre, hogy a kiegyezésben megkötött együttélés Ausztriával nem symbiosis, hanem parasitizmus, és sajnos, mi magyarok vagyunk a szenvedő gazdaalany, melyet az élősködő napról napra sorvaszt. Pedig ez oly természetes, de most már megdönthetetlen igazság is, melyet csak a vak nem lát, vagy az, aki látószemeivel látni egyáltalán nem akar. Ennek természetes okait akarom csak röviden felfejteni. A monarchia, mint ilyen államközösség, a külállamokkal szemben védvámos politikát folytat, vagyis a két önálló államot egymásközött vámkorlátok nem határolják, tehát szabadkereskedelmi politika gyakorlati alapán állanak. Ez a szerencsétlen helyzet öli meg közgazdaságilag az iparilag fejletlenebb és gyengébb államot. Természetes, ha én, mint a közgazdasági élet egyede, a nagy világgal szemben el vagyok zárva a vámsorompókkal, és nem élvezhetem a világipar óriás versenyének és olcsóbbitó folyamatának előnyeit kifelé, mert hiszen a legműveltebb világ pompás és olcsó iparcikkeitől és azok olcsó bevásárol hatásától választanak el, akkor én drágáért vásárolok. Ellenben rám van szabadítva egy velem egyasztalról élő ország, mely ország ipara gazdagabb, erősebb, mint az enyém, akkor én kifelé elestem a szabadkereskedelem hatalmas világversenye által nyújtott előnyöktől, ellenben befelé beleestem a szabadkereskedelem farkasvermébe, mert a nálamnál hatalmasabb erejű iparral biró és hasonlít* hatlanul tőke-erősebb ország, agyon nyom a maga szabadkereskedelmével, melyet vámsorompó nélkül gyakorol és agyon nyom tőkegazdagságával is, ahogy agyon nyomja az uzsorás az adóst; mely viszonyban a tőke nem áldás többé, és a pénz nem hatalom, hanem egyszerű szivattyú, mely kamat alakjában szívja fel vérünket és természetes élednedvünk minden keringő folyadékát. E szerencsétlen viszony folytán, melyet az 1867 teremtett meg, mi gyarmatállam lettünk, a társ-Ausztria nyomorult gyarmata. De még milyen gyarmat ? Angliának, Németországnak, Franciaországnak stb. a maguk gyarmatai milliárdokat emésztenek meg, mert fenn kell miattuk tartani legalább is a velük való forgalom, kereskedelem és közlekedés eszközeit és ezeket az eszközöket megfelelő hajóhadakkal őrizni is kell. Nálunk, a mi gyarmatviszonyunkban ez a teher nincsen, mi ma-23 T Á R C A. Keletiek Nyugaton. (Úti levelek Gyökössy Endréhöz.) Förtelmes emberállatok hortyognak szanaszét az ágyakon ittas meredségben, mások vihognak és káromkodásokat rágnak bagóval. Hét határ förtelmes züllöttjei ezek, kiknek még,nyakán a kötéldarab, amellyel leszakadtak. És a szag, a szag! A kietlen falon rendőrileg kifüggesztett feszületnek is elfacsarja az orrát. Szíhatok már akármilyen istenes tömjént, beletemethetem az arcomat a legámbrásabb hajba, akár hercegnők csipkefodrába: de ez a szag mindeneken áthasítva az agyamig fogja mindenkorra harsogni, sírni, vigyorogni az emberi züllötség pókolhimnuszát. Semmi sem képes az ember mélységes züllöttségét olyan megiszonytató vastag erővel ábrázolni, mint ez a középkorian savanyú, lealázó, könnyfacsaró emberbaromszag. Orromnak, melyet pedig sok nemkellőbe beleütöttem már, múltjában ez a szag lesz a legsötétebb múlt. Kéresztyénségemnek ez a szag lesz egyik legsúlyosabb próbája. Demokrataságomnak ez a szag a Jordánvizbe merítő uj vérkeresztsége. Egy félóra múltán nem bírtuk már Gáborral a demokráciát. Kinyitottuk az ablakokat az esőbe. Gorkijék rikoltva káromkodva tiltakoztak. De inkább egy-egy kés az oldalamba, mint egyegy szippantás ebbűi a szagbúi. E bűnbocsátó éjszaka után visszautaztunk Münchenbe. Gábor le volt törve, sápadozott, szívdobogás és kétségbeesés fogta el, mintha elveszítette volna a pártáját. A müncheni állomáson Gábor hidegen kijelentette, hogy megy haza, rögtön. Elhülten meredtem rá Hát a szép múzsájának ennyi együttölelése, mélységekben találkozó ennyi együtt megindúlás és együtt-elbúsulás, ennyi egyiittszenvedés után, mely még kutyát és macskát is bajtársakká tett volna, ez az ember ilyen kietlen ridegséggel tud bárkitűi is sarkonfordulni, hogy egyet alhassék? Egy pillanatra elsápadhattam s valami bánatos keserűség fojtogatta a torkomat, de egyetlen szemrehányás nélkül eresztettem útnak. Hazament. Gyászoló bánat ereszkedett rám, átokverte társtalansága a magyar embernek, akit rideg, apró önzéssel odahagyott egy másik, pusztanevelte, tanyai-lelkű magyar. A háziasszonyom aztán sokkal résztvevőbben kérdezte ki s szörnyülködte végig a pasingi éjszakánk történetét. Aztán, hogy magamat is enyhítgessem, mentegettem Gábort: álmos volt, a szive beteg, az idegrendszere kimerült, mert nem adhattam neki tejet, s ilyenkor Gábor kímélő beszámítás alá esik, mint az áldott asszonyok. Délután aztán Írtam neki egy bajornyelvű levelet, melyben belevertem az orrát a rútszagú bűnébe. Boszorkánynyomásos kedvvel jártam be a várost. Nem ízlett a bajor sör, fanyar volt az Isar, Isar-izíí a bajor muzsika, és bajor sör hangulatú a hires Frauen-Kirche. Az uj városháza olyan, mint egy édeskés hangon nagyleányoknak elmondott templomi prédikáció. Nagyon olyat érzek rajta, hogy rekordot csinált egy művészi pályázaton; nemcsak jó, de semmi kifogásolható sincs rajta. Amint alkonyaikor rossz kedvvel járok az uccán, egyszer csak váratlanúl elémlép,— Orbók Loránd. Megörvendezve megöleltem. Éppen jön Párisbúl, a szeme teli álmatlansággal, a szive teli a legszebb párisi próbálóleány sajgó emlékével, szerencsére a zsebe nincs oly teli, így hát nyugodtabban hagyja az ördöge. Most már jóizűbb volt az ize a Hofbräu sörének, hol hatezred magunkkal nyakalgattuk, a bajor alkotmány rendje szerint. Ezek a németek képesek muzsika nélkül inni. Loránd elmondta egy magyar festő tragédiáját, kivel együtt jött Münchenig. A festő egy évig dolgozott egy megbízáson Madridban, azalatt a modern Walter Cranei karcsúságú modelljének jó kosztot, gondtalan jólétet biztosított, a balga, — és mikor visszajött, a kicsike várja az állomáson: hát a nyomorult úgy el van hízva, hogy már Rubens se fösthet róla aktot, s a hálátlan még mosolyogni mer a szélesre tokásodott pofájával. Oh a nyomorúlt! Közeledünk hazafelé . . . Éjszakára kitisztúlt az ég. A Piroska mega farkas szobroskútján bujkáló fénnyel mesélt a hold. Az ég gyémántporos kék mezejében hideg muzsikával szállt át az Alpesek tündérserege. Mintha az ég kék üvegharangját érintenék villanó szárnyaikkal; halk, mély, mindeneket betöltő kék üveghangok hullámzanak át a világon. Merengő álmokba dermesztő ez az örökkévalóság harangszava. Sűrűn perdülnek alá az augusztusi hullócsillagok, az isten alvó homlokának verejtékcsöppjei. Mit álmodhatik ilyenkor az alvó isten? Szomorú álmának verejtékcsöppjei földi anyák ölébe hullanak s ezekbűi születnek a meteoremberek. Akiknek komor vas a testük, a lelkűk pedig isten homlokárúi leszakadt szomorú istenálom. München, augusztus 17. Münchent három eszme neveli: a sör, a pártfogó udvar és az iskolázott művészet. Ez a három eszme egymást is támogatja. Példáűl az udvar igen bölcsen támogatja a Hofbraujával a sörgyártást, a sör viszont támogatója a monarchiái szellemnek, — köztársasági szellem csak borivó országokban fejlődik. Magyarországon a hazafiak
