Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-02-25 / 8. szám

2. oldal__________ __________

LOSONCI UJSAO ________________________________1909. február 25.

gunk tartjuk fenn közlekedésünknek, e lecsapoló szivattyúknak összes terheit, költségeit. Fizetjük közlekedési eszközeink és forgalmi eszközeink összes megteremtési és fentartási költségeit, vasutat, postát, közutakat stb., hogy azokon az idegen iparáru, mely a mi iparunk vesztére tör, rájuk nézve ingyen, a mi költségünkre és terhűnkre besétálhasson a consum területre. Mi a saját terhűnkre és költségünkre vagyunk Ausztria gyarmatállama, és ebben a szerencsétlen helyzetben a világ egyik más állama sincsen.

Az erősebb iparú Ausztria mellett a mi iparunk nem fejlődhetik, hanem igen természetesen a két állam közt fennálló szabadkereskedelem folytán Ausztria ipartermékeinek behozatala a népesség szaporodásával, és igényeinek növekedésével évről-évre nagyobb lesz, mi pedig milliárdot meghaladó idegenbe kifizetett tőkével leszünk progressive szegényebbek. No és ez a viszony nem együttélés, nem symbiosis, hanem kifejezetten élősködés, hol a szenvedő gazda mi vagyunk.

Természetes, hogy e szerencsétlen viszonyon csak az segíthet, ha a parazitát lerázhatjuk nyakunkról és attól menekülni igyekszünk.

Ennek csak egy módja van : Az önálló gazdasági berendezkedés. Még pedig önálló bank és a vámsorompó.

Természetes, amint mi gazdasági életünk önállóságához jutunk, a természetes fejlődés óriási fellendülésében oly arányban, amint mi gyorsan és rohamlépéssel fogunk erősödni, éppen olyan mértékben, ahogy mi fejlődünk, fog visszafejlődni, gyengülni Ausztria, mint ahogy visszaesik a bőséges emlőtől elválasztott pufók csecsemő. És ez az, ami Ausztriának fáj, és ezért nem akarja megadni sohasem a mi fejlődésünk eszközeit, a mi gazdasági és politikai függetlenségünket. Ezt előbb-utóbb úgy kell kivívni, kiküzdeni, mert az ölünkbe hullani nem fog soha.

A tételes törvény adta kezünkbe a fegyvert, hogy a bankközösségből 1911. évben szabadulhatunk. A vám közösségtől pedig 1917-ben menekülhetünk csak. A magyar nemzet közgazdasági életének évezredes történelmében világraszóló fordulópont ez. Mentül közelebb jutunk hozzá, Ausztria annál nagyobb erővel, erőszakkal és cselvetéssel fog ellene küzdeni, és úgy látszik ellenünk lesz mindig az Ausztria érdekeit védő császári akarat is.

És mi most a nagy küzdelem első élethalálharcánál veszünk össze magunk között. Mély fájdalommal tölthet el minden magyart, hogy a bankközösség megszerzésénél a 67-es pártok nincsenek velünk! Egységes nemzeti erővel könnyen kiküzdhetnénk a nemzeti bankot.

De hogy éppen most dobnak be tűzcsóvát, mely a koalícióba lépett pártok erejét szétrombolja, az nem csak könnyelmű, de lelkiismeretlen és hazafiatlan dolog, vagy akna, mely pokoli ravaszsággal van odavetve e szegény nemzet alá.

Én úgy látom akna! A mérhetetlen óceánok leghatalmasabb Leviathánját a Petropawlovszk admirál-hajót pozdorjává törte egy 80 kg-mos akna. Pedig ennek a vaskolossusnak bordája valamivel erősebb volt, mint a magát már-inár túl élt koalíció roskadozó összetartó abroncsai.

A baj, amely egy komolyabb robbanással előállhat, kiszámíthatatlanul nagy lehet.

Veszedelmes akna felett jár politikai gárdánk!

Tehát mindenki résen legyen!

Noblesse oblige.

Sokszorosan elcsépelt, ezerszer felhánytorgatott bűnéről társadalmunknak, kívánunk ez alkalommal szólani, mert úgy véljük, hogy soha eleget, még kevésbbé kellőképen nem figyelmeztethetjük polgártársainkat, ami áldatlan lehetetlen társadalmi viszonyainkra.

Egyetlen társadalmat sem találhatunk, mely rút kinövéseiben, veszélyes túlzásaiban csak némikép is hasonlatos volna a miénkhez. Egy országot sem találhatunk, melynek lakosai oly mértékben élnének viszonyaik fölött, mint ami szerencsétlen Magyar hazánkban.

Nálunk a társadalom kötelez. Noblesse oblige! Erőssebb minden törekvénynél, erőssebb a kényszerű körülményeknél az a hatalom, mely rabigájába nyomorítja az embereket, mely tönkre teszi erkölcsileg s anyagilag egyaránt, az erejében sokszor nem is bizó szerencsétlen áldozatokat.

Vájjon kit találunk, — nézzünk csak körül figyelmes szemmel — társadalmunkban, aki erejéhez mérten, jövedelmi arányában él. Vájjon a diplomás ember családja, kinek jövedelme alig haladja felül a 4000 koronát, nem úgy él, mintha legalább is 10.000 korona keresete volna. Hát a hivatalnokok, kik megszámlált garasaik dacára úgy élnek, mintha 1000 holdas földük lenne a Bánátban. S a kereskedők s az iparosok s rendre egymás után valamennyien, akik csak itt vagyunk, úgy élünk-e vájjon, ahogy azt viszonyaink megengedik ?! Nem! S ezerszer nem! Legalább is egy fokkal, ha nem többel, visszonyainkon felül költekezünk, élünk. Amikor aztán beköszönt végre a gond. Mert a hiányzó bevételeket, hitellel próbáljuk ideig óráig pótolni, várva az eljövendő sült galambra, főnyereményre, elhaló milliós nagybácsi örökségére, vagy hasonló szolid bázisú jövedelemre. De számításaink majd mindenkor csődöt mondanak. A hitel végtére bedugult. Főnyereményt, örökséget nem csinálunk, a sült galamb másfelé röpül s mi itt állunk szomorú lehorgasztott fővel, gondok közepette s törjük amúgy is agyon gyötört fejünket, miből, honnan teremtsük elő az esedékes részleteket, kamatokat.

De a társadalom kötelez. Noblesse oblige! A tanár felesége, gyermekei, noha jövedelmei nem engedik, kénytelenek úgy járni, ahogy azt társadalmi állásuk hibás kívánalmai megkövetelik. Az ügyvéd, az orvos családjának úgy kell élnie, mintha földbirtokos lenne, a földbirtokos, mintha fertály mágnás, s a fertály mágnás, mintha majorátus, latifundium birtokosa volna. A cseléd ma már kalapban jár, hogy kisasszonynak nézzék, a nevelőnő pedig már egyenesen kenyértadó gazdájának ruházatát mimeii. A reprezentáló házi asszony párisi divatlapot járat, hogy azok szerint öltözködjék s igy tovább fel, fel egész a legmagasabb régiókig.

így történnek azután azok a nevetséges visszásságok is, hogy sokszor látjuk a hölgyeket olyan estélyi toillettekben végig söpörni az utcákon, melyek szakasztott a párisi divatlap szerint készültek, de amelyekhez azonkívül egy automobil, de legalább is hintó szükséges. Mert azok a hölgyek, kik Párisban ilyen divatu ruhát hordanak, bírnak ezekkel a kellékekkel is.

Egy párisi úr egy alkalommal itt járva, meglepetten mondotta nekem :

— Uram, ilyen elegáns urakat és hölgyeket, mint az önök városainak utcáin, nálunk Párisban sohasem láttam. Az ilyen elegentiával öltözött emberek odahaza, hin tón vagy automobilon száguldnak végig.

S ez igy is van. Náluk a déli korzón, fénymázas topánu urakat s hölgyeket látni, nem tartozik a ritkaságok közé. Odakünt a tényleges elegáns világban, csak kocsin hordják ez alkalmi ruhadarabokat.

De épen ez a ferde helyzet, melybe társadalmunk akaratlanul került, okozza mind e'viszszásságokat s kellemetlen következményeket, melyek együtt járnak vele- S nem is reményelkétszer adták a fejüket elszántan a borivásra, amikor aztán mind a kétszer is megkoronásíttalanították a Habsburgokat. Jó borivó koromban én is jó köztársasági voltam, sőt ha manapság is bort iszom, ma is szeretetreméltóan fölségsértőül viselkedem. Egyébként tapasztalom, hogy a sör szelleme Magyarországon emelkedőben van.

A sör támogatja a művészetekben az iskolás szellemet is, mert vallom körömszakadtig, hogy a müncheni szecessziót is borivók csinálták meg.

Viszont Oroszországban a pálinka és az abszolutizmus támogatja egymást hasonlóképen, Debrecenben a kertibor és a lokálpatriotizmus, Budapesten a hamisbor és a hamis politika, stb.

A Pinakothékán és Olyptothékán végig Loránd plutarchosi párhuzamos jellemrajzot prédikált belém a német nőrűl és a tehénről, úgy hogy odahaza aztán a háziasszonyomhoz igen gorombává lettem. A Pinakothékában úgy vettem észre, hogy a francia festészet müncheni képviselete nem sokkal hasznosabb a franciákra, mint a németekre a Louvrei mellőztetésük.

Ma pedig a Sahack-képtárban szerelmes lettem Böcklinbe, szerelmes a véremmel is. Böcklint eddig csak másolatokbúl ismertem, mert a szépművészeti múzeumunkban a Böcklin képviselete, mint sok másé is, inkább azt a célt szolgálja, hogy mellettük magyarságunkat hátramaradottnak ne lássuk. De most, mint egy tenoristátúl elcsábított leány a szeretője énekébe, olyan szerelmes lettem a Böcklin sokféle mélyizgalmú csöndjébe. Soha, a Julius Caesar előtti érintetlen Germania óta, senki így nem érezte a germán erdőt, tengert, légverést, mint ez a vad erejű germán. Ahogy ez az ember és Természetisten közötti szinköltő eldörgi, elsuttogja, elcsókolja és vászonra álmodja a maga és a

természet leikét: a fákban a mi idegeink reszketnek a vihar előtt, a tenger viharában a mi lelkünk harangja reng. S amint az emberlélek s a természet csöndje egybedöbben: a feszült izgalombúi egészen természetesen pattan elő egy-egy mithikus lény, akiben a természet és az ember van összekötve, — a görög lélekben is így támadt ki legelőször az erdő sejtelmesen izgató hallgatag homályából a kentaur vagy szatir. Eddig ezeket a fél-emberi fél-természeti lényeket sohase ismertem el, még Homérosz se szülte belém, — az erdőt, sziklát, tengert csak magyar szemmel néztem; Böcklin óta beljebb élnek bennem.

Este Ibsen Hedda Gablerjét néztük meg. Többet szavaltak, mint németektől vártam volna. Hanem ahogy Hedda a szerencsétlen szeretője kéziratát s benne a lelkét összetépi: a gyötrésig rázott engem. Oh szörnyű vágy a nőben, e macskalelkű istenben: egy férfilélek végzete lenni. A lány önfeláldozóan emlékűl-lopatja az ifjúval a zsebkendőjét, hogy az majd a könnyeit mindennünen az ifjúhoz szívja, de a legszeretőbb nő is lenyirná a Sámsonja haját, hogy annak elgyöngűiésében: a maga hatalmában gyönyörködhessék.

Holnap indúlunk Magyarországra.

Hazafelé, augusztus 18—19.

Loránd mesékkel dajkál, ringat most engem. Magyar mesét mond, egy Ábel vitézről, akit a hagyomány, a világ, övéi csatára hívnak; ő nem érzi s nem érti a célt, és indúl végre hitetlenül és értetlenül szabadsághősnek. Megírja

drámában is, jó darab lesz belőle. Amint Gábornak a jóllakás, Lorándnak a nélkülözés trágyázza termékennyé a lelkét. Most dicsőén lecsillaghullott utolsó frankunk is, ami őt a könynyes megindulásig boldoggá teszi, úgy érzi,

mintha üres zsebei léggömbökként a fényes szabad levegőbe emelnék és dicsőén ringatnák. Valamelyik zsebében egy bosszantón izgató hatost talál még, azt bedobja egy bajuszpödrő automatába, csak aztán veszi észre, hogy úgyse visel bajuszt. De megörvendve figyelmeztet: Nézd, ez már osztrák automata, nem adott bajuszpödrőt, de azért nem adta vissza a magyar hatost.

Salzburgban bekujtorogtunk a városba ebédelni; ebédünk egyszerűsége nemes volt. Főnemes Az állomásnál két kocsis veszekedett; Loránd csillogó szemmel figyelmeztetett rá:

Hóhér vágja ki a nyelved, akasztófa németje! — Kössenek föl nevednapján, rühes cseh ! Tehát már Ausztriában vagyunk.

Bécsben ma császári névnap volt, a ringeken fonnyadt szántók, gyertya-, szivar- és gotterhalte-végek, köztük egy-egy hervadozó indigéna szalonnabőr.

A magyarországi vonatba már otthonias tolongással zuhogunk be, hallom közben az első csókolnivaló »fene egye meg«-et. Lassan kievezünk Bécs villámfényes tengeréből a sötétség öbleibe, aztán mind gyorsabban, zakatolóbban zuhanunk, zuhanunk. Messziről még sokáig elkisértget a dölyfös, arcotsápasztó fények káprázata. Aztán egy kis állomáson uj jegyet váltunk egy német pénztárnál; a hivatalnok álmosan unatkozó, mint az ősz utolsó legye, vagy egy császári lakomáról a legtávolabbi pajtába kirendelt kutyamosó.

Egyszer a vonat mintha göröngyre zökkenne, mintha az ablakhoz félénk mosolygással könnyes őszi esőbe és őszi alkonyatpírba mártott akáclomb ütődne, halkan és szomorú szeretettel, mint ahogy beteg édesanyánk szava a szivünkhöz ütődik. Ez már a te sírod földje, és majd az én síromé is, édes anyám.