Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-11-04 / 44. szám

IV. évfolyam. 44. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1909 november 4.

fflQH 4B^ A bb fl JiB% H B B B m$6b Bs.

5~::| IIPPHP II |PIP 5Sr

Negyedévkor. 50 fit. ■ B B ^ B gf MIM 11 M 1 1 M Wk 11 Ifl

Községek, egyesületek, ■ I I

a

I 1 8 MW SÍ I

Í

é

R

ji

I

K

Í VM «íekés««®

LUUUlluf UulinU=^

Egyes ára BP BP BI^^F B ^BP B

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

Az állampolgárság.

A politikai válság elsősorban, de az egész magyar politika múltja egyáltalában a meddő közjogi viták posványában rekedt meg már időtlen idők óta. A lehető legritkább esetben találkoztunk azzal a jelenséggel, — az egyházjogi vitákat kivéve — mikor a magyart, mint politikus nemzetet, azok a dolgok is érdekelték volna, melyek nem vágnak a közjog jogkörébe, vagyis nem emlékezünk arra, hogy valamely elsőrendű fontossággal biró politikus kérdés nagyobb emotiót keltett volna, nagyobb vitákat erőszakolt volna ki a maga részére, hacsak közjogi helyzetünkre nem vonatkozott.

S innen van az, hogy egész közéletünket bizonyos stagnatió jellemzi. Az előrehaladásnak, a fejlődésnek első alapfeltétele a mozgás. Ha mi folyton-folyvást egy helyben maradunk s miként a taposó malomban unos-untig csupán azokon a kérdéseken rágódunk, melyek megoldása nem is a mi sajátos erőnktől függ s a melyeket hiába óhajtunk bármily erősen is, megoldhatósága, avagy meg nem oldhatósága egy rajtunk kivül fekvő erőn múlik, akkor mi hiába várjuk egy szebb idő hajnalhasadását, akkor nem csak hogy előbbre nem jutunk, hanem hova-tovább elmaradunk a müveit nemzetek nemzetközi küzdelmében, erőpróbáiban.

Hiszen az olyan csekély kérdésekben, mint pl. az Amerikai Egyesült Államokkal való viszonossági szerződés, mely a magyar szerzők érdekeit az uj világban is megvédene, mondjuk, még az ilyen csekély jelentőségű, de anyagiakban elsőrendű fontosságú kérdésben is a legnagyobb indolenciát kell tapasztalnunk.

Mikor elsőnek Lehár Ferenc a világhírű magyar zeneszerző, hogy jogait az uj világban is érvényesíthesse, kénytelen volt az osztrák állampolgárság kötelékeit felvenni s elhagyni magyar állampolgárságát, már akkor felzudult jogos felháborodásában a magyar közvélemény s joggal elvárhattuk volna, hogy végre ez az anomália egy csapásra megszűnik, de ime azóta jó egy pár esztendő elmúlott s még mindig az az ázsia állapot uralkodik, mint Lehár esetének előtte.

Azután jött Molnár Ferenc, kinek »Az ördög« cimü müvét egész Amerika nagy diadallal hozta színpadjain, de a magyar állampolgár Molnárnak bizony kevés dollárt jövedelmezett ez a világraszóló dicsőség.

A legújabban Kálmán Imre hagyta el magyar állampolgárságát s vette fel az osztrák állampolgár kötelmeit, hogy jogos érdekeit Amirikában, hol »A tatárjárás« most rövidesen menni fog megvédhesse. És sorra, rendre, igy. következnek majd egymásután jeleseink, kik a magyar névnek az idegenben is dicsőséget szerezhetnének, ami jó politikánk kényszerítő hatása alatt, kénytelenek, mint »fiatal osztrákok« szerzők szerepelni s egyetlen mondattal, egyetlen szóval sem cáfolhatják meg a jóhiszemű és ez esetben igazságos amerikai sajtó ilyetén való hízelgő nyilatkozatait.

Miért nem csinálja meg a magyar kormány ezt az egyszerű szerződést. Miért nem védi meg a magyar állampolgárok jogait Amerikával szemben s miért tudja Ausztria

minden egyes fiának érdekeit szeme előtt tartani ?!

Ilyen kérdések izgassák közvéleményünket s ne azok a meddő közjogi viták, amelyek egy csipetettel sem viszik előbbre sorsunkat.

Egyetlen mentő körülményt sem lehet felhozni hogy legjelesebb honfitársaink a gyűlölt osztrák államtól kérnek és nyernek oltalmazást érdekeiknek megvédelmezésére.

Ezek a fontos kérdések s ezeket kellene elsősorban elintézni. Mert ne higyjük, hogy csupán egy, egyetlen egy ilyen ügyünk van, melyben a magyar állampolgár épen kormánya erélytelensége következtében kárát vallja magyarságának. Oh nem! Számtalan más példát is fel hozatnának, hogy mennyi, de mennyi igazítani, javítani való akad még a közjogon kívüli téren, már t. i. ami speciális hazai közjogi kérdéseinken kivül, mert hiszen elsősorban ezek a kérdések azok, melyek a közjog körébe s sférájába vágnak.

Ha majd időnk lesz arra is, hogy az ilyen fontos kérdésekben is olyan erélyt és kitartást tapasztalunk, mint egyéb s meddő téren való küzdelmekben, akkor majd inkább remélhetjük, hogy a magyar is, miként az angol honpolgár büszkén hangoztatja a világ bármely részén magyar állampolgári mivoltát, mert jól tudja, hogy kormánya a legkisebb igazságtalanságot, mit rajta elkövetnek a legnagyobb szigorral torolná meg.

Leszállóit az ősz.

Irta Komlós Aladár.

Oly csöndesbús a rét és oly szelíd! Mályvái közt szél jár s imádkoztatja, Mint gyóntató, a fáknak lombjait.

Harang kong messze. Minden bús, hűvös. Hideg köd terped. És kacajra, szívre Leszállód nagyszomoruan az ősz

S ott ül bennem is búsan, hűvösen. Elmúlt az én nyaram : a tűz, a fény, dal S csak néz búsan s gyönyörködik szivem

Generális Fratricsovics.

Irta Peterdi Andor.

Forró nyáron az alföld vidékeire, ahol kisebb-nagyobb tavak vannak, oda sereglenek a nadályhalászok és a melyik tóban legtöbb a nadály, oda telepednek le. Egy közeli községben, rendesen a pálinkás zsidónál bérelnek istállót vagy pad'ást és ott töltik az éjszakát éjszakára mindaddig, mig a közeli tóból teljesen ki nem fogyott a zsákmány. Nyáron nadályhalászok, télen pedig visszatérnek régi foglalkozásukhoz és koldulnak. Ősszel mindenki megy a maga környékére, ahol még a házőrző eb is ismeri és meg serr ugatja már, ha egy őszi esős napon ismét benyit a kapun alamizsnáért.

A sánta Berkes csapatja nagyszerű tóra akadt Szabadszállás mellett. Mindennap kihalásztak nehány forint árát. Aztán meg a nyár is kedvezett nekik, mert tartósan forró volt, a tó száradni kezdett s a nadályok ilyenkor kimásznak a

partra, be sem kellett tehát a vízbe állniok, úgy szedték vászonzacskokba a tapadó kis szörnyeket a to pártjáról. A község végén a vörös zsidónál béreltek istállót, olcsón adta, mert jó fogyasztók voltak, keresményük nagyobb részét, elpálinkázták.

A Berkes csapatban voltak asszonyak is meg leányok. A Mara volt a legszemrevalóbb, kóbor, csavargó leány volt, de szép és sudár termetű. El is csavarta minden halásziegény eszét. Bomlottak érte, ő meg csak kacagta őket, az ő szive nem lágyult meg, akármilyen szépeket mondtak is neki. Mara nem tudott szeretni. A pénzt szerette, a pénzt ... it krajcárok láttán felragyogott nagy, fekete szeme, a legruttabb férfiarcot is megcsókolta pár krajcárért és azért volt mindig pénze. Adtak neki. A Mara csókja megérte.

Este, amikor a halászásnak vége volt, hazafelé tartottak. Mindig korán jöttek, hogy aznap még túladjanak a nadályokon és legyen pénz pálinkára. A patikus vette meg őket, akármennyit is hoztak. Aztán beültek a mérésbe és számolták a jövedelmet, közben pedig ittak. A mérés egyik sarkában ott ült egy toprongyos, részeg alak. Sörtés szakála és nagy, lekonyuló bajusza volt. Bágyadt, megtört volt a nézése, fejét mindig mellére horgasztotta s úgy beszélt, úgy hallucinált delériumában :

— Én gyenerális Fratricsovics . . .

Maszatos kezével pedig a gomblyukába fűzött kis pántlikát húzogatta. A halászok nevették és mulattak rajta s generális Fratricsovicsnak csúfolták. De azért szerették, mert olcsó pénzen jutottak nála szalonnához és mindenféle husdarabokhoz. Amit Fratricsovics összekoldult egész nap, azt este eladta nekik. Ha jó kedve volt, ingyen is elosztogatta, ő úgysem tudta megenni, mindig ivott, ha evett is nehány falatot, jól lakott. Fratricsovicsnak jó szive volt, sírni is tudott, ha megbántották, mert ő soha nem bántott senkit. Ebben a községben, miután idevaló illetőségű, csak neki volt szabad koldulni. Tehát jó sorban élt. Ő volt a koldusok arisztokratája ezen a környéken. A csendőrök nem zaklaüák, sőt vissza is köszöntek neki, ha megsüvegelte őket. Szóval köztiszteletben álló koldus volt. Talán a múltja miatt. Valamikor szép szál legény volt ezen a tájon. A lányok is bolondultak érte. Akadt azután egy leány, aki elvette az eszét, szivét, aztán máshoz ment. Fratricsovics pedig bujában nekiadta magát az ivásnak és elzüllött.

Fratricsovics minden este ott ült a söntésben, amikor a halászok betértek. És eladogatta, a hogy tudta az összegyűjtött husdarabokat és szalonnákat. De a Marának ingyen adta a legszebb falatokat. Tőle nem kellett a pénz. Örült, ha melléje kerülhetett és ilyenkor szépeket mondott neki.

— Tudod Mara, olyan vagy te, mint egy angyal, nem is közénk való. És mert Mara is ivott, azt mondta neki: Eliszod a szépségedet. Pedig olyan kár érted.

Mara meg azzal vágott vissza:

— Hát te miért iszol ?

Fratricsovics erre nem felelt. Szemeit egy darab ideig a leányra meresztette, fejét aztán ismét lehorgasztotta és beszélt, közben pedig ivott:

— Én gyenerális Fratricsovics . . . Ide nézz, mutatta Marának azt a kis pántlikát, ami gomblyukába volt tűzve. Gyenerális Fratricspvics kitüntetett Ezt ő adta, tőle kaptam ... És büszkén verte behorpadt, szőrös mellét, amely kilátszott fogyatékos ruházatából.

Mara meg hizelgett neki és ha kikacagták, megvédelmezte. Különb ember ő most is, mint ti vagytok, mit röhögtek rajta. Mocskosok !

Olyankor aztán elhallgattak. Fratricsovics meg Mara összeszoktak. Este mindig egymás