Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-23 / 38. szám
A BB fl fl fl fl B Ab HELYBEN: B K gj MT B B B | B 11 fP IS Ag K M ■■ BB Losonc, Kisbíg-utca 21 EE^iS::! I 111 i | ü Hl SIS 11 III ■ 11 ^ f$&F° 'Fkőí::"!: I II I | Bil I I II I ^Ék I Lo^DKÜbj^rs ,i Negyedévre^ kor. 50 fii. B fl B Bk fl gS B| gj fl fl fl M B BB lfl Községek, egyesületek, ■ fl fl m B H I II | a E 1 I a Ü a III fl B "&V.%T«Tüítovábbá nőgrári megyei |H ||fl| H jBflfl flfl SftJ ofll JSgg Mai |£p £$jS$ flfll »SB U&gzi H| ^B (lésére vonatkozó feltanítók és körjegyzők Hl |B BB ^B Kft «flflg MB Bfl8 tfSts BB |9§£ pjfj HEk äHB ^BHfl ^B szólalások intézendők. ******* Luuuiiiii ummirn **»■* Egyes 20 B80 ^^B^ B B ^bb B gBBpr ^B®S B B BV A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. 38. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. SZEPTEMBER 23. Itt az idő! (K.) Tehát megindult a bécsi gyorsvonat s a miniszterresidens megkezdte fáradságos s amellett hálátlan utazgatását Budapest és Bécs között. Mintha csak a tavaszi eíinult idők támadnának fel halottaikból. Ismét ott vagyunk ahol voltunk, a komédiát kezdhetjük elölről. Micsoda Isten átka van a mi politikánkon ?! Hát lehetetlen a bonyolult, de könnyen javítható helyzetben itthon segíteni?! Mindig és mindenkor Bécstől kell lesnünk a directivákat ?! Hát sohasem lehet önálló Magyarországról beszélni ?! Hát tényleg az osztrákok vazalusai vagyunk ?! A jelek azt mutatják, hogy igen. Nem lehet olyan csekély politikai részletkérdésről szó, melynél a döntő fontosságú végérvényes igét, ne Bécsben mondanák ki. Hát nem álom, valóság ez ?! Bizony szomorú s kétségbeejtő valóság, valahányszor a mi politikai látóhatárunk idehaza beborul a mennykőcsapásokat, sőt még a mesterséges dörgést is Bécsben készítik hozza. Sőt tovább megyünk, még ha a szivárvány ki is derül a politikai égboltozaton, annak színeiben is a fekete sárga túlszárnyalja, a pirosfehérzöld trikolort. Valóban meg se érdemeljük ilyeténmódon azt az önnálóságot, amely minden önérzetes, szabad nép legszebb tulajdona. Ha mink nem tudjuk magunkat, akaratunkat, politikánkat az osztrák befolyástól emancipálni, nem is vagyunk méltók arra, hogy a szabadsággal velejáró eredményeket élvezzük is. Rabláncot kezünkre, igát nyakunkba s hordjuk a százados átok terhét, mert hiszen mi enmagunk vagyunk okai annak, hogy ez átkos bilincsek nem hullanak csörömpölve a semmiségbe, s hogy szabad nemzet létünkre eltűrjük, hogy mindenkor idegen, nékünk ellenséges befolyás érvényesüljön vitális érdekeink kiküzdésében. Most is úgy vagyunk vele. Mindennünen a külföldi országokból a szabad, büszkén lélekző nemzetek bátorító mosolya biztat az önálló cselekvésre. Előttünk lebegnek a szabadság diadalmas képzeteinek legszebb példái s mégis gyáván meghunyászkodva keressük az uralkodó elem már amúgy is fényes talpait, hogy azon még egyet, egy utolsót nyalhassunk. Fel a tespedésből alvó, szunnyadó párduca Nubiának. Délverőn áll már a szabadság napja! Aki ezt az időt is átalussza az soha többé szabadságát, önállóságát ki nem küzdheti. Most álljon talpára a magyar. Mutassa meg hogy az ázsiai sürü vér is felpezsdül akkor, ha szabadságról, további fejlődőképes életéről, jövendőjéről esik szó. Ne gyáváskodjunk ! Itt az idő. Az utolsót kondult a lélekharang. Ha most is eladjuk az országot, eladjuk a nyugalomért, mézes szavakért, Ígérgetésekért, akkor soha többé ez az alkalom kínálkozni nem fog, mert a szemfüles osztrákok majd törekszenek arra, hogy ilyen kedvező időpont nemzeti felszabadulásunknak ne kedvezzék. Most sarokba szorultan, gyáván meghunyászkodva tekintenek a bátor magyar oroszlán szemébe, rettegve gondolnak hatalmas erejére, melyet ha bemutat az egész osztrák összefércelt tartomány holtig attól koldulna. De ugorjon hát végre, ne csak ijjesszen. Ne mindig az utolsó percig éreztesse rettenetes erejét, hogy azután mikor az utolsó homokszem is leperget az idők homokóráján, hirtelen átmenettel megkegyelmezzen az álnok ellenségnek. Itt az idő! A kormány utazgatása már ismét megkezdődött. Ha nemzetünk s annak képviselete a parlament most sarkára áll s erősen kívánja azt, mi már régen joga, akkor bizonyos, hogy mindent elérhetünk. Kardcsapás nélkül hódol be nekünk Ausztria. De ha ismét megalkuszunk, ha gyáván meghunyászkodunk a hazug rémitgetéseknek, ha meglapulunk akkor, mikor fogainkat csattogtatni kellene, akkor mondjunk le már eleve arról a reményről, hogy Magyarország valaha is független, önálló, virágzó állama lehessen Európának. Akkor vándoroljunk ki ebből az állítólag tejjel mézzel folyó Kánaánból, hagyjuk itt e vérrel verejtékkel megszerzett országot azoknak, kiknek lesz elég bátorságuk, energiájuk, hogy ezeresztendős jussukat, egy jöttment, sehonai szedett vedett konglomerátum nációtól megvédjék. Mi eljátszottuk akkor szerepünket, nékünk itt további keresni valónk nincsen. Jól gondoljuk meg tehát, hogy mi a kötelességünk a jövőre nézve. Hogyan viselkedjünk az alakulandó helyzettel. De különösen ne felejtsük el azt, hogy most elérkezett az a perc, mikor bátran, igaz érzelemmel mondhatjuk : Itt az idő!! Lubica szerelme. Irta Fényes Marcel. Lubica csinos és kedves parasztlány volt és a Bácskából került fel Budapestre. Egyszer az utcán megszólította egy festő és azt az ajánlatot tette neki, álljon be hozzá modellnek, jó fizetést fog érte kapni. Lubicának tetszett a dolog. Modell lett és ebben a minőségben beleszeretett egy másik festőbe, egy szép arcú, atléta termetű fiatalemberbe, aki előbbeni gazdájához fel-feljárogatott a műterembe. Gerlaky, igy hívták a szép festőt, hízelgőén vette tudomásul a leány naiv szerelmét, meghatotta a tiszta gyermek ártatlansága és lassanként viszonozni kezdte ezt az érzelmet. És most már, hogy mindig együtt lehessenek, Lubica otthagyta régi gazdáját és ideáljához költözött. Egy ideig nagyon boldogak voltak együtt, de később féltékenység tört ki közöttük Lubicát megrágalmazták a festő előtt és ő elég botorul kiadta az útját a leánynak. Lubicát kétségbeejtette a festő kegyetlensége, annál inkább, mert tudta, hogy ártatlan. Napokig jött-ment ott, a merre a festőnek kellett elhaladnia, hogy találkozzék vele, étlen-szomjan, de hiába. A festőnek egy barátja, Kőszegi Alfréd, már többször megkísérelte Gerlakyt kibékíteni a leánnyal. De a festő hallani sem akart eiről. Egy napon a Duna partján látta a leányt, a mint az izgatott lépésekkel, senkire sem nézve haladt közvetlenül a part mellett. — Jó napot, Lubica! —: szólott hozzá. Hová mégy ? Nem is válaszolsz ? Nem engedlek tovább egy tapodtat sem, mert érzem, hogy valami ostobaságot akarsz elkövetni. — Hagyjon el uram, ne állja utamat De hát mit csinálsz itt egyedül ? — Minek kérdi ezt ? Jel tudja Ön, hogy ő már nem kíván engem többé látni, hogy már nem szeret, hogy hamisnak és hütelennek tart. Minek éljek akkor tovább ? És a leány elkezdett keservesen zokogni. Majd a földre vetette magát és átkozta azt, aki megrágalmazta. Mikor kissé lecsillapodott, a festő barátja kicsikarta tőle azt az Ígéretet, hogy a kö vetkező nap ugyanezen órájáig nem csinál semmi bolondot. Ő addig a festővel mindent rendbe fog hozni. Még ma este találkozom vele, — mondotta — és mindenről informálni fogom Elmondom, hogy magácska milyen naiv és butácska gyermek, akt meg akar halni érte, hogy kétségbe van esve, hogy lesoványodott a bánattól. Majd meglátja, ki fogom békiteni vele. Különben jöjjön el hozzám holnap reggel, majd én megmondom magának, mit kell tennie, hogy szivét egészen meglágyítsa. Majd meglássa, sikerülni fog a dolog. Akkor este csakugyan találkozott a két jó barát s a festő végighallgatta barátja elbeszélését. — Tudakozódjál mégegyszer — fejezte be figyelmeztetését. A fejemet teszem reá, hogy a szegény gyermek végzetes tévedés áldozata és érdemtelenül bántál el vele. — Lehet, hogy igazad van, barátom. Még ma este felkeresek valakit, aki engem véglegesen felvilágosíthat. Ha tévedtem, úgy még ma este beszélhet velem. A kulcsot a zárban hagyom. Ha ellenben a kulcs nem lesz az ajtóban, úgy gyanúm alaposnak bizonyult s akkor többé nem akarom látni soha. De beszéljünk egyébről. Hogy tetszik neked az újonnan berendezett műtermem ? — Sokkal tágasabb a réginél, de a kilátás távolról sincs olyan szép. Még nehány szót váltottak egymással, aztán mindketten különböző irányban távoztak. Másnap reggel Lubica már jókor reggel elment Kőszegi Alfrédhez. Mikor benyitott hozzá, az még aludt.. Előbb nem merte felkelteni, de végre oly nagy lett az izgatottsága, hogy nem birt magával és felköltötte a festőt. — Szép tőled, hogy eljöttél. Jó hirt hallhatsz tőlem. Beszéltem barátommal és igyekeztem őt érdekedben meggyőzni. Lubica, azt hiszem, hogy ő jól fog fogadni. Ha ajtajában benne lesz a kulcs, akkor megbocsátott neked és ... . — Igazán? Oh mily jó ön ! Rohanok hozzá. A szegény leány örömkiáltással rogyott le előtte és csókokkal halmozta el a fiatalember kezét. Aztán anélkül, hogy egy szót is szólt volna tovább, kirohant a szobából. Kőszegi mosolyogva nézett a leány után. Belülről előre örvendett, hogy sikerült kibékiteni barátját a leánnyal. Nehány óra múlva Kőszegi meglátogatta barátját és komoly arccl szólott hozzá : — Nálam volt a kicsike. Alig tudtam rávenni, hogy hozzád eljöjjön. Nagyon megbántottad. Nem volt még itt ? — Nem. És egyenesen érthetetlen, hogy miért nem jött el. Tényleg igazad volt, barátom. Tévedtem. Óriási csacsiságot követtem el, hogy ilyen kegyetlenül bántam vele. Ma már világos előttem minden. Lubica ártatlanul szenvedett. Dehát miért nem jött el hozzám ? Hiszen annyira vártam ... Magam sem értem, hogy miért nem jött el. Most már bevallhatom neked, csaknem félőrült
