Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-16 / 37. szám
JBHb |B fl |flHa fl fl fl fl áMk mm wB rcész f!l. ■ lg n ■ ■ B1111 111H ■ mm L=a^Ä?' Negyedévre 2 kon «!. ■ ■ ■ B fl fl ■ Hl | 11 Í | |É Ü; W flfl B B > » "en^n^ntéTend" IIIVIIMIIII |\|lliB ,m« B llllll IbI 1 ® 1 1 llB Ili Bi 1 a Ä*« B ■■■■11 IBI II i El fii I EM 11 -év, ..-« 3 ko,-. ■ mm Bi gyg 1 tg |j I iyg y gyi FB 11 Egyes szám ára ^^BH^F ^BBE^ Bp BP Bf§B|p^ gB ^fBfl§r BBBpr Bp BP A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. 37. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. SZEPTEMBER 16. Politikai szemlélődés. A politika ismét elfoglalta domináló szerepét az újságok hasábjain. Máskor is előtérben állott mindig a politika nálunk par excellence politizáló nemzet vagyunk — mégis most a rendesnél is nagyobb mértékben foglalkoztatja az embereket a politika. A mostani nehéz viszonyok mellett természetes, hogy mindenki különös érdeklődéssel kiséri a politika fejleményeit és nagy várakozással tekint a jövő eseményei elé. Tagadhatatlan, hogy a mostani helyzet nagyon súlyos és a legnagyobb államférfiul bölcsességre, körültekintésre, higgadtságra van szükség, hogy elkerülhessük az esetleges komoly válságot, amely most fenyeget minket. A király és a nemzet, precízebben a nemzet túlnyomó többsége egymással ellentétbe került. A függetlenségi párt 1911-ben fel akarja állítani az önálló bankot, a király pedig — noha elismeri a nemzetnek ehhez való törvényes jogát — nem látja ezt az időpontot erre alkalmasnak. Ha ezt a két ellentétes álláspontot nem lehet valahogy kiegyeztetni, akkor megint egy küzdelemmel, izgalommal teljes korszak köszönt ránk, amely szomorú kihatásában ismét évekre megbénítja az országot fejlődésében. Mégis — őszintén megvallva - bizonyos optimisztikus reménykedéssel nézünk a krízis kimenetele elé. A korona, amikor az önálló bank felállításához nem adta beleegyezését, illetőleg amikor kijelentette, hogy nem bizhatja a kormányt olyanokra, akik progratnmjukban az önálló banknak sürgős felállítását vallják, nem helyezkedett mereven szembe a függetlenségi pártnak, mint a parlament többségének ezen kívánságával, csak arra utalt, hogy az időpontot nem látja erre alkalmasnak. Más tehát mostan a helyzet, mint volt például a katonai kérdésekben, amikor ő Felsége felségjogaira hivatkozott. Vagyis, ha a felséget meg tudjuk győzni arról, hogy a mostani időpont igenis alkalmas az önálló bank felállítására és ha sikerül az ő atyai aggodalmait eloszlatni, hogy a bank kettéválasztása nem fog Magyarországra semmiféle megrázkódtatással járni, akkor nincs kétség benne, hogy a felség meg fogja adni hozzájárulását. Másfelől az önálló bank felállítását halaszthatatlan szükség sürgeti. Ha a közös bank szabadalmát nem hosszabbítjuk meg, amire teljes jogunk van, akkor Magyarországon teljes pénzügyi anarchia köszönt be, ami teljességgel abszurd állapot és aminek nem szabad bekövetkeznie. Más tekintetek is biztatnak avval, hogy sikerül a krízist békésen, a nemzet nagy többsége kívánságának honorálásával megoldanunk. A Fejérváry-féle abszolutizmus teljes kudarca után nem hisszük, hogy végső esetben újból alkotmányellenes kísérletekkel próbálkoznának meg. X fiiggettenségi pártot többségi pozíciójáról semmiféle erőszakos vállalkozással nem lehet leszorítani és bizonyos az, hogy ha ismételt választásokkal erőltetnék a dolgot, a függetlenségi párt még hatalmasabban megerősödve kerülne be a parlamentbe. Azután meg minden alkotmányellenes kísérlet már csak azért is sikertelen maradna, mert az ország valamennyi politikai pártját tömöritené az alkotmány védelmében és azok a pártok, amelyeket mostan a bank kérdésében ellentétek választanak el egymástól, újból egy táborba sorakoznának az erőszakkal szemben. Alkotmányválság előtt állunk, ha nem tudunk valamely békés megoldásra jutni és épen ez adja meg a bankkerdésnek eredeti keretein túlnövő fontosságát, épen ez teszi a mostani politikai krízist különösen súlyossá. Mi azonban nem hiszünk az alkotmányválság komoly lehetőségében, mert bízunk igazunkban, bízunk királyunk alkotmánytiszteletében. Nem hisszük, hogy épen most, amikor az annexió támasztotta bonyodalmak után különös gondot kell arra fordítani, hogy a külföld előtt, mint szilárd, hatalmas monarchia jelenjünk meg, belső válságot, nehéz bonyodalmakat idézzenek fel nálunk, ami a monarchia gyengeségét, erőinek megoszlását hirdetné mindenfelé. A monarchia érdeke is parancsolja, hogy az ország gazdasági fejlődésének szabad utat engedjenek, de parancsolja azt is, hogy óvakodva kerüljenek minden olyan próbálkozást, amely súlyos válságba sodorná a monarchia egyik államát. Kormányférfiaink sürü tanácskozásokat folytatnak egymással, hogy kölcsönösen tisztázzák a krízis megoldására vonatkozó terveiket. A politika nyáron át ugyan békén szendergett, de a vezető politikusok azért ép oly tevékenyen munkálkodtak — sőt még inkább — mint máskor. Ezeknek a tanácskozásoknak eredményeiről, az államférfiak ötleteiről, terveiről most még semmi bizonyosat nem tudunk. De tudjuk azt, hogy csakugyan komoly igyekezettel, nagy felelősségtudással keresték a kibontakozás útjait és bízunk abban, hogyha sikerül talán T Á R C A. A kis öcsédet megcsókoltad. Az édes anyám szólt rólad először, Csak a nevedet mondta S én láttám, láttam : mint megyek elébed, Remélve, hivőn, tétovázva lépek . . . Te rám tekintesz, oh mi gondolat: A lelkem már előre reszketett . . . Királyleánynak, annak láttalak, S alkottalak meg szentem, tégedet. Az édes anyám csöndesen merenget A szeméből kilestem : Hogy a te szemed s lelked indulatja Nem függ csak a kereszten. Ibolya, rózsa levelét hullajtja, Neked nem fáj a halál gondolatja, Te elűzöd, mint a napfény a ködöt, Élsz és szeretsz, ábránd az életed . Színes virágnak szin s virág között Alkottalak meg szentem, tégedet. Az edés anyám megcsókolta arcom Oh de milyen csók volt az! Oh mért, hogy tőle a te arcod láttam, Ha könnyek közt mosolygasz? Oh mért, hogy tőle fényes napsugárban A te lelkeddel álmodozva jártam ? Madár dalolt és hangos lett a táj. Virág, fűszál susogtassa neved . . . Örök mosolynak — mert hisz az valál Alkottalak meg szentem tégedet. . . . Álmodtam akkor s álmodom örökké, Te a régi maradtál . . . Álmomban akkor valami fiúcskát Csittitva csókolgattál: Azóta — mért ? a lelkem mindig úgy lát Hajh, azt a csókot de kevesen tudják! Hajh, azt a csókot más megérti-e ? S megérzi-e, ahogy te érezted ? . . . Az édes anyám drága képire Alkottalak meg szentem, tégedet. Gellért Oszkár. Detre a sakkmester. Irta Kőhalmy Béla. Olyan volt, mint egy gnóm. Kicsi is, vézna is. Hanem a feje, az a boltozatos tarkoponya nagy volt és tekintélyes. Egy-két hét múlva már tízéves, de azért olyan kicsi, mint egy hatéves pötty. Féléve, hogy az intézetbe került. Alighogy betette lábát, már a gúnynevén szólongatták. A nagyfejü. Mikor aztán jobban megbarátkoztak vele, úgy találták, hogy a feje keményebb, mint más emberfiáé; elnevezték a keményfejü, nagy germánvezérről — Detrének. Eleinte csak úgy lézengett a többi nebuló között. Idegenül érezte magát — s a könyveket bújta. Azok közül aztán valamelyikből megtudta, hogy ki volt az a nagyfejü Detre, úgy történt aztán, hogy Detre nem haragudott a gúnynevéért, sőt büszke volt reá. Tetszet neki, ha igy szólitgatták. Fölényes mosolya volt a válasza. Hanem azután mikor mind általánosabb lett a gúnyolódás és mikor Detre úgy találta, hogy abból a gúnyos megszólításból mindinkább hiányozni kezd a naiv tiszteltetés a »nagyfejü« szót különös maliciával hangsúlyozzák, Detre már nem elégedett meg a fölényes mosollyal. Csípősen vágott vissza. A szemöldökét ilyenkor felhúzta homloka boltozatáig s az ajkáról csak úgy ömlött a gunyoros szó. Ettől a perctől kezdve örökös harc volt az élete. Harcolnia kellett, hogy lefegyverezze a gúnyolódást ezerféle formájában. Aki harcol, aki küzd, annak helyén kell lennie az eszének, meg a szivének. No hát a Detrének helyén volt a szive, de kivált esze! Jó kedviben, avagy rossz kedviben találta légyen a gúny, Detre helyt állt s még vajúdásában küldte a másvilágra fattyát a gúnynak. Lepergett egy hónap és Detre vitézségének meg lett a tisztelő közönsége. A vergődő megadásból rövidesen tisztelet és hódolatot váltott ki a Detre csalafinta esze. Mikor meg a leküzdött ellenfeleket barátokul, és fegyvertársukkal fogadta, Detrének egyszeribe lelkes vezérkara támadt. Karácsony után volt. Hosszú teremben, nyújtózkodó asztalok mellett morzsolgatják le kicsi játékidőjüket. Nagy keletje van a karácsonyi ajándéknak a társas játéknak. Havas idő járja, ilyenkor még korai tárgyalni a nyári kópéságokat! Köröskörül csupa játékláz mindenki! Egy-egy játszmát öt-hat kibic segit megnyerni, vagy elveszteni, — gondolatban. Székre kuporodva, kipirult arccal, minden asztal körül négy-öt csoport lesi a faragot figurák muzdulatait. Minden szempárról egy-egy hadvezér tépelődése villog elő. Csupa szorongás, izgalom, párázat a levegő. Egy két alak mégis ott lézeng az asztal körül. Megtelepszenek egy percre itt is, ott is, aztán tovább űzi őket valami nyughatatlan erő. Ezek a kocsorgó nebulók túladtak a karácsonyi játékukon holmi nyalánkságért és most összeházalják a termet. Ilyesfélekép csinált Detre is. Olyan játékot kapott ami nem imponált neki. Pásztorjátékot, meg valami összeállítást. Detre olyasvalamit szeretett volna, amin a fejét törhette; becserélte tehát egy sakkal. Nem tudott ugyan még játszani, de föltette, hogy megtanul. Kiváncsivá tette Detrét ez a különös játék, amelyik mellett órák hosszáig elüldögélnek, egy kukkot sem szólnak, mégis belepirulnak az izgalomtól és villogó szemekkel kisérik a játékot még azok is, akiknek egyáltalában semmi közük sincsen azokhoz az apró, faragott bálványokhoz. Meg-
