Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-08-26 / 34. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK B| A A É|^ ^H|B

HELYBEN: ■ JV^f j$8& Wg EH §» MM H 9H n H Hr«i H B

l Klsbég-utca

I IlllIBiJiil II 111 111 na

gkP'Tir-iii: | I|BE| I || | Hl L^DZZl£:u

Negyedévre^ Uo, 50 fi,. H H H % ■ I ■ I B 1 1 fl BL BB fi Hl hi^seL^'^indln-’

H f|H| WWl ffll m ■« jSt yf«Í HB f&H nemií pénzküldemé-Községek, egyesületek, ^H HH _ VH |^B BtfSf Wfilfm: B9 H iBSal Mn H JB ffl BH EBI nyék és a lap szétkülnóvjráilmegyei HH «Ö& Sßw H| BB »§3 w»»® H flM ^B BBB BH ^B ^B m vonatkozó feltanitók és körjegyzők Hfl Égj paffi BB flB mw Btf^ IBm jBl JH &Sm B| ^B H M szólalások intézendők.

■ ijiiiiiiKii iiiiIIn11 _

bb^^Bb ^f bK «ja* nLJÜ fii bb^JH |^B_^^b BH a

^BBj^B ^B Kj ^BBV BHB BH BHH^B

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

T.i-^.-v.w« , -rv r,íj. ;-• >.v: . .:•••• '• , \tf ' ' ' * , '

fV. ÉVFOLYAM. 34. SZÁM. ___MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909 AUGUSZTUS 26.

— -A sötétség lovagjai.

(H.) Egyik napilap szenzációs leleplezést hozott a napokban arról az aknamunkáról, amelyet Kristóffyék a koalíció ellen kifejtenek. Felhívást intéztek az ország népéhez, hogy a választásokkor olvassák a koalíciós népbolonditók fejére bűnlajstromukat és ne mandátumot, hanem rúgást adjanak nekik. Az urat az urak válasszák meg —• mondja tovább a közvetlen hangon megfogalmazott proklamáció. Az úri osztály érdeke, hogy ennek az országnak minden terhe a nép vállait nyomja. A manifesztum ezeken kívül még azt is elárulja, hogy az ősszél lesznek a választások, amelyre sietve szervezkedjék a magyar földműves nép.

Ez az ocsmány szennyirat csakugyan a Kristóffyék kezére vall. Hogy a mostani pártok gyűlölt uralmát aláássa, osztályharcra izgat és a parasztot akarja szembeállítani az urakkal. A paraszt — hirdeti — ne segítse az urat, mert az mindig az ő érdekei ellen dolgozik. Talán felesleges is bővebben foglalkozni ezzel az Írással. Hiszen nem kell arra külön rámutatni, hogy az országfiák nincs és nem volt egyetlen pártja sem, amely annyira össze lett volna forrva a néppel, amely annyira bele lenne gyökeredzve a nép érzésvilágába, szeretetébe, amely annyira istápolta volna mindig a nép érdekeit, mint éppen a függetlenségi és negyvennyolcas párt. A függetlenségi pártot minden tradíciója a néphez köti. Mindig a liberálizmust, a nép érdekeinek felkarolását, panaszainak meghallgatását hirdette és egész múltjában mindig a népre támaszkodott. Emlékezzünk csak vissza, a szabadelvű párt többségét a mágnások, nagybirtokosok és

a perifériáról bekerült emberek adták mindig, mig velük szemben a függetlenségi párt tagjait az ország földműves népe küldte a törvényhozás termébe. A függetlenségi pártot a szabadelvűekkel vívott nagy harcában is épen ez vitte diadalra, hogy a függetlenségi párt a nemzet igazi akaratát tolmácsolta, védelmezte és amikor kenyértörésre került a dolog, fényesen be is igazolódott ez, mert a választók a függetlenségi pártnak adtak óriási többséget. Tévedés azt hinni, hogy a választásoknak ez az eredménye — amely egyszersmind a szabadelvű párt teljes elseprését jelentette csak véletlennek volt köszönhető, csak a körülmények kedvező összetalálkozásán múllot. Meg vagyunk róla győződve, hogy a szabadelvű pártra a végítélet már korábban is elkövetkezett volna, ha nem áll rendelkezésükre a választások vezetésénél az egész hivatalos apparatus, amellyel könnyen preszszionálhatták a választókat. Tisza István volt az első, aki a saját igazságában vetett fanatikus hittel könnyelműen, erélytelenül vezette a választásokat és a nemzeti akarat, amely most nem békókba verten, hanem szabadon nyilatkozhatott meg, a legteljesebb igazságot szolgáltatta a függetlenségi pártnak és a legékesszólóbban dokumentálta, hogy mindig mellette is volt egész szivvellélekkel.

Ezt a pártot akarja most Kristóffy tönkre tenni a népre apellálva, ezt a pártot szeretné megsemmisíteni a nép szavával ? Rövidlátó, oktalan számítás, amelyre Kristóffy úr nem azt a választ fogja nyerni, amelyet szeretne. A darabontok machinációinak nem ült fel az ország akkor sem, amikor a hatalom minden eszközével akarták az ellenállókat

letörni és az Ígéretek pazar tömegével próbálták a gyengéket táborukba csalogatni. A darabontok nem kaptak egyetlen valamire való embert, aki szolgálatukba állott volna. Csúfos kudarc volt minden erőlködésük vége és szégyenszemre kellett elkullogniok, hogy helyet adjanak a nemzet igazi vezéreinek. Micsoda jogon merik remélni, hogy most eltántorítják a népet a nemzet vezéreitől, akik rövid kormányzásuk alatt számtalan bizonyítékot tettek arról, hogy őszinte igaz barátai és képviselői a népnek, a nemzet akaratának.

Még élénken él emlékezetünkben Szterényi államtitkárnak Brassóban mondott programmbeszéde, amely részletes képét adta a kormány egész tevékenységének és a számok, tények megdönthetetlen igazságával bizonyította, hogy ez a kormány munkásabb volt valamennyi elődjénél és többet tett a nép érdekében három év alatt, mint azelőtt tettek harminc esztendő alatt. Ennek a kormánynak nagy, elévülhetetlen érdemeit Kristóffyék semmiféle alattomos támadással nem fogják elvitatni. Igazán kár az erőlködésért, sokkal jobban tennék, ha hiú, céltalan kísérletezések helyett most már végleg vissza vonulnának a feledés jótékony homályába és nagyhangú agitációs kiruccanások helyett vezekelnék bűneiket, amiket a nemzet ellen elkövettek.

A hazug, szemérmetlen manifesztálnak mégis van egy tanulsága. Ez a tanulság pedig az, hogy a mi ellenségeink a sötétben serényen dolgoznak ellenünk. Darabontok, nemzetiségiek, ó-szabadelvűek kisértenek titokban és igyekeznek hangulatot támasztani a nemzet vezérei ellen. Látjuk most az orvoskongresszus alkalmából is,

TÁRCA.

Agglegények.

Irta: Radó Imre.

— Gyerünk a kuckóba! — mondta az egyik férfi a kávéházi asztal körül ülő társaságnak. A többiek, mintha nem is hallották volna a hívást, unottan ásííozva nézegettek széjjel a majdnem üres kávéházban.

— Gyerünk a kuckóba! — szólt újra a férfi és a társaság megmozdult egyszerre, mintha törvény lenne náluk, hogy második hívásra induljanak. Olyan unott képű, jó nadrágban járó öreg legények voltak. Kimentek az éjszakába és megkeresték a világos utcát. A rosszul világított nem kellett nekik, azzal már rég jóllaktak, talán szégyelnek is benne járni. Hatan voltak. És mindnyájan egy házba mentek be, pedig szerte-széjjel laknak.

Kelen Péter, a házigazda vezette a vendégeket. Körülülték az asztalt és nemsokára az asztalra kerülő szamovárban lobogott a láng.

A házigazda kirakta a csészéket és szervírozott mindenkinek. Ahogy ezek a vén legények a terített asztal mellett ültek, úgy tűnt fel, mintha a tűzhelyet plagizálnák. Szinte érezték is ezt és az iménti kuckóba hívogató Nemes Péter az egész társaság nyelvén mondta:

— Hogy idehúzódunk mi majdnem minden este. Talán valami »tűzhely« szaga van Kelen barlangjának. Hiába no! ostobák voltunk régen, ma meg már muszáj ostobának lenni. De az

emberek még sokkal ostobábbak, mert hiszik, ha mondjuk: »nősülni teljes szükségtelen valami.« Sőt akadnak, akik tisztelnek bennünket, szilárd elhatározásé egyéniségnek tartanak és nem veszik észre, hogy nekünk e dologban nincs már elhatározásunk, mert az elhatározáshoz szükséges egyént elkoptatta az idő.

Nemes Péter kiitta a második csésze teát és újra beszélt a társaságnak, mely sokkal szorgalmasabban szivarozott, mint figyelt:

— Barátaim, ha magunk között szétnézek, látom, hogy hasonszőrű emberek vagyunk. Ismerjük egymás történetét. Kalandjaink voltak, huzamosabb ideig szeretőt tartottunk, korhelykedtünk, szóval torkoskodtunk, rosszalkodtunk. Ezt tudjuk egymásról, de tudja a fene, hogy van az, hogy sohse beszéltünk^ arról, hogy kerestük-e valaha a boldogságot ? Éreztük-e bár egy pillanatig is az úgynevezett abszolút boldogságot, amiről annyit beszélnek?? . .

Nemes utolsó szavainál már ügyelt a társaság és hogy a beszélő elhallgatott, a férfiak arcán látni lehetett a múlt emlékeinek ébredését.

— Egyáltalán tudja-e valaki keresni a boldogságot, szólalt meg Kelen Péter, a házigazda és megtudjuk-e találni, elkaphat-e bennünket az abszolút boldogság, mikor mi férfiak épen nem vagyunk a boldogságra, erre a képzelt fogalomra berendezve. Akarok még egyebet is mondani, épen azért gyújtsátok meg elhanyagolt szivarjaitokat, kóstoljátok meg konyakomat, azonkívül majd szóval tartalak benneteket.

Kelen Péter a poharakat töltögetve szólt: Fiuk, ti azt nagyon jól tudjátok, hogy

nem vagyok fecsegő természetű. Tulajdonképen még az élettörténetem nem ismeritek. Minek mondjam el — gondoltam — hiszen az végtelenül unalmas. Az egész életem három részre oszthatom, a harmadikat most élem, melyben nem történt semmi és bizonyos, hogy nem is fog. Az első korszakban harcoltam. Az Istennel foglalkoztam és kimondtam róla, hogy nincs. Nemcsak kimondtam, hanem bizonyítékokat keresve a szent hipotézis ellen, összeszedtem ezernyi profán hipotézist. Harc volt ez és fogva tartott mindaddig, mig le nem vetettem magamról az ostoba lelki küzdelmeket. Beláttam, hogy a legokosabb dolog elhinni az Istent, mert kényelmesebb, mint harcolva tagadni. De ne higyjétek, hogy e korszak elmúlásával az újabb kor értékesebb munkára serkentett. Az előző évek megmérgezték. Behurcolkodtak lelkembe a megfejthetetlen problémák valamennyien és ott maradtak mindaddig, mig ki nem kergette őket a problémák fejedelme: a nő . . . Barátaim! Az előbb azt mondtam, hogy nem tudjuk a boldogságot megtalálni mert mi férfiak nem vagyunk arra berendezve. Ezen kijelentést eredményezte az az idő, mit a női lélek kutatásában töltöttem el . . . Pedig csak egyét kutattam át.

— Ugyan kérlek, — szólalt meg András, az egyik öreg legény — tudjuk a mesédet; csalódtál, vagy a reménytelenség talált meg téged is, vagy meggyőződtél a nő rosszaságáról. Ezt ismerjük, hisz ezen nyargalunk folyvást. Engedd meg, hogy kimondj tm, hogy erről beszélni a mi körünkben — hogyis mondjam — az étikét ellen való vétkezés.