Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1909-08-19 / 33. szám
EB A fl| A A EÉ’ “I nuniini ii luin 11% 18 Hl 1 II I \ M L «stM*— 9 9 B i||k B 8 99 B 9 8 8 B u 89 99K Községek, egyesületek, HS BM __ '£®i Mi gBH |M BHÉ Bn Hl B| BM — ■■ _ B&j MM M H| nyék és a lap szétkül továbbá nógrádmegyei ^H JH HH &&íi iö6 H H EH flB H| HS? Bra Kl HS B3j EH RS EH» désére vonatkozó fel-45äsu*v^j«, I HII IB E11ül BilBBB HI fl •w>,‘-*M1, -dS 5 B_ U U HJ 1 V Bfl | BB BI U n |B asssaír 99w - fl ^^99 Hp V^BEbb A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. IV. ÉVFOLYAM. 33. SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909 AUGUSZTUS 19.Szent István ünnepe. Igen kevés nemzeti ünnepünk van. Március tizenötödikét, mint a demokrata Magyarország születésnapját igazi lelkesedéssel csak az ifjúság ünnepli. Szent István napját a katholikus egyháznak köszönhetjük, mert a vallás hozzájárulásával öltött magára az ünnep nemzeti karaktert. Pedig olyan szükséges volna egyes kimagasló és a magyar nép történetében korszakot alkotó eseményt, legyen az gyászvagy örömnap, évenkint megülni; az ilyen ünnep belenyúlna a nép lelkületébe és az összetartozás tudatát, a nemzeti eszmék tartalmát népszerűvé tehetné. Nézzük csak meg szomszédainkat, mily pazar fénnyel szokták megülni egyes győzelemmel végződő háborúk emlékét, egyes nagy férfiak születésének évfordulóját és ha igaz is, hogy ilyenkor a szemkápráztató pompa játssza a főszerepet, de az ünnepséghaz tóduló nép lelkesedést és bizonyos honfiúi büszkeséget visz magával falujába. Épugy, mint a vallás hatásának egyik főeszköze: az ünnep, úgy a hazaszeretet szüksége is nagy tettekre vagy nagy férfiakra emlékeztető ünnepek által volna népszerűsíthető. Maga Szent István ünnepe egész lefolyásával, egyházi diszével és világi ünnepélyeivel önkéntelenül is a nemzeti ünnepek szaporítását juttatja eszünkbe. Szent István napja úgyszólván csak a fővárosnak ünnepe. A vidékiek többnyire ezt a napot használják fel a mi szépülő fővárosunk megtekintésére és mig a délelőtt vallásos ceremóniák, mint a szent jobb körül hordozása, a gyönyörű istentisztelet megtekintésében telik el : addig a délután a fővárosi nevezetességek megtekintésével és szórakozásokkal múlik el. A városligetet zsúfolásig megtölti a vidéki közönség és sajnos, hogy évről-évre alacsonyabb nívón állnak a városligeti népünnepélyek és egyéb szórakozások, újat nem nyújtanak és ép ezért ma már a budapesti ember csak nagy ritkán keresi fel a városligetet. Maga a Szent István nap ceremoniális részében van a legtöbb lélekemelő jelenet. A primási helynöknek nemzeti érzéstől és vallásos meggyőződésből áthatott beszéde leírhatatlan hatást idéz elő a közönségben, mely a magas egyházférfia minden eddigi ténykedéséből arra a meggyőződésre jutott, hogy szabadelvűbb és fenköltebb gondolkodású férfiú, mint Dr. Kohl Medard püspök, hercegprimási titkár, még nem volt az ország hercegprímása mellett. Szép látvány a szent jobb körülhordozása és festői a kiséret, mely magyar díszruhába öltözött kócsagtollas ifjakból áll. Mintha egy darab középkor vonulna el a néző előtt, de csak a kornak pompája és hangulatkeltő háttere. Nem lenne érdektelen Szent István napján a magyar lovagkorból egy pár képet összeállítani, egy pár történeti mozzanatot szemlélhetővé tenni, az ilyen ünnepélynek volna mindig legtöbb közönsége és értéke. A szent jobb, mely ereklye gyanánt fentinaradt s melyet mindig jelnek tekintettek abban az irányban haladni, melyet a legelső magyar király kitűzött, tényleg alkalmas arra, hogy a nagyközönség tudatában a múltat felélénkítse és a jövő útját kijelölje. Az Arpád-ház, de különösen Szent István uralkodása vetette meg alapját Magyarországnak, mert a honfoglalás befejezetlen tény maradt volna mindaddig, mig Szent István fejét a korona nem ékesítette. A viszonyok, melyeket e bölcs fejedelem megteremtett, küzdelmes és századokon át állták ki a próbát és minden magyar királynak, kit Szent István koronájával az ország bizalma kitüntet, legideálisabb feladatát képezi mindenben megvalósítani az első magyar király álmait. De nemcsak az ország fejedelme, maga a nemzet is járjon Szent István nyomaiban és ismerje minden honpolgár kötelességét, mellyel a királyt támogatja hazafias gondolatai megvalósításában. A magyar közönséghez! A nemzetiségi mozgalom programmja a Felvidéken : pánszláv állam a magyar szent korona területén, pánszláv egyházzal, pánszláv iskolával és pánszláv közigazgatással. A F. M. K- F. azért alakult, hogy útját vágja ezeknek a törekvéseknek. Hogy megvédelmezzen másfél millió tót nyelvű magyar állampolgárt az idegen befolyástól. Hogy a nemzetiségeket a magyar nyelv erejével elválaszthatatlanul fűzze az oszthatatlan magyar államhoz. TÁRCA. Hajnal. Az alvó erdőn lilazöld fényben Nevetve röppent végig egy árnyék S varázsütemre egy leheletre Harmatos fényben fölrezzen halkan Az egész tájék. — Mámoros lombok Hajnalos lázban víg tapsra kelnek Alattuk táncos manók, koboldok Táncolnak, futnak, énekelnek, — Dalra kelnek a hajnali rózsák, Ez elvarázsolt tündérszűzek S e glóriázó harmóniába Harangvirágok csöngetyűznek, Hahó, Hahó! Harangvirágok csöngetyűznek .. . . . . S mig a föld vár, vár hallelujázva, Kigyűl im kelet rózsaszín fényben S kibontakozva, közelgve halkan, Szétterjedt szárnnyal, mozdulatlan Egy fehér hattyú száll az égen .., Darvas János. Sóhajos éjszakák. Irta: Ruttkai Jenő. Könyökölve fekszem az ágyban, kifáradva, összetörve a semmittevéstől. Nehéz lélegzetet veszek — mindmegannyi terhes sóhajtások. Miért .... nem tudom. A sóhaj fújva, zokogva úszik körülöttem. Ráül a vállamra . . . , keresztül bukik a fejemen . . . , beeszi magát a testembe ..., a vérerekben fölkuszik az agyvelőmig: belém markol. Szunnyadó, poros hurokba kapaszkodik s az rikoltva pattan meg. Még érzem, bennem vibrál és már látom fejét ismét közeledni felém; a fej két, két nagy szem s egy csomó haj. S ez elnyelt . . . Csak a fejem maradt meg belőlem. Gondolkozom . . . Ilyenkor jutsz eszembe te, meg egy borotvált képű gyerekagg, aki én vagyok. Ilyenkor amikor az ingyen nap rám fekszii< fenyegetően, lomhán s számon kéri, mit tettél ? mi lettél! Ilyenkor jutsz eszembe. Csak ilyenkor. De ilyenkor mindig. Noha nem akarok gondolni sem rád. Nem azért, mintha gyűlölnélek: pedig szerettelek, de mert kell. Magam elé akarlak idézni. Jellemző vonásaid keresem, de nem emlékszem már reájuk. Nem maradt más belőled: két nagy, bámuló szem; fekete haj; meg az a tudat, hogy tiszta vagy . . rád gondolok. Talán azért, mert te is rám gondolsz most. Hozzád mentem. Másztam, hogy minél később érjek hozzád; féltem tőled; szerettelek. S mert beszélnem kellett. Az pedig kín volt. Én ülni szerettem volna csendben, kettesben............ Eszembe jut, ha fölkelek, holnap ismét emberek közé kell mennem s megint beszélnem kell. Furcsa ez a világ. Mindenkinek kell beszélni, ha egy szót is. De kell. Különben szamárnak néznek. Akkor is beszélnem kellett. Te hallgattál. Ha te is akkor beszéltél volna, a hangok egybefolytak volna. Ölelkeztek volna lökve, szorítva ! Ez oly szép lett volna. Nem tudom, miért lett volna szép, de szép lett volna ... Te azonban hallgattál. Miért nem én?! Majd elmentem lassan, lustán. Azt mondtátok rám: kiélt, pedig azt sem tudtam, mi is az élet. Mert dolgoztam. Dolgozni könnyű. Ma már tudom, mi az, mert nem dolgozom. Ez is furcsa, mint sok más: nem dolgozni! . . . Csak beszélni, csak gondolkozni ne kellene! Ez nehéz, kivált éjjel. Mikor az éjjel oly hosszú és sötét! . A szobánk ránk fekszik egész lomhaságában. Ketten vagyunk. Két nyomorék testű nyomorult. Ketten teszünk egy egészet. Ő meg én. Ő engem néz és én rád gondolok. Látlak. Egy mondásodban látlak. Van csók, mely túléli a halált is, bár születése percében hal meg! Ezt mondtad. Nem tudom, te találtad-e ki, vagy sem, de a te szádból oly különösnek tetszett, különösen igaznak — már akkor is. Szinte mellbe vágott. Megint bolond vagy! — mondta a másik felém s végig mászott tekintetével az arcomon. Megint őt nézed messzin, fájón .... Hallom, hogy a másik szól hozzám. Érzem, hogy mondanom kellene valamit, hangosan, szóval. Ordítani: mi közöd hozzá ! — Nem tudok, pedig szeretnék, ha egyebet nem is, csak egy állati inuszájhangot. De mikor ez is olynehéz . . . Nézlek messzin, fájón ! . . . Hallom a hangod is. Tiszta, magas, mintha erőltetnéd. Nevetsz, neveted az enerváltságom .... Bosszant, hogy nevetsz rajtam. Hát mi különös van ebben ? Hát vannak emberek, akik nem ilyenek ? akik dolgoznak ? Igazán vannak ?! Ingyen élni, mint én: művészet. A művészet ez nem köznapi, s ami nem köznapi, azt meg kell becsülni. Becsülnöd kellene bennem az ingyenélőt, azt, aki nem dolgozik. Tudom, te ezt lustaságnak nevezed, pedig enerváltság, pedig tragikum. Érted ? . . . száz mértföldről ez is elég magyarázatnak, mert ennyi van közöttünk.
